Folytatjuk visszaemlékezős sorozatunkat egy újabb vendégposzttal. Jelen cikk a Futballmesék III. évfolyamának 2. számában jelent meg 2015 májusában. Kéretik az írást ennek ismeretében olvasni. A szó Mándly Péteré.
Soy Argentino, es un sentimiento no puedo parar… Szól a népszerű argentin szurkolói dal, azaz „argentin vagyok, ez egy olyan érzés, ami semmihez nem hasonlítható”. És valóban, szurkolhat az emberfia bármely országban az égszínkékek sikeréért, azért mégiscsak egy másik dimenzió, amit a nemzet szülöttei éreznek saját csapatuk iránt.
Latin vérmérséklet, nemzeti öntudat, őrült rajongás és személyi kultusz izgalmas keveréke lobban lángra az argentin szurkolókban valahányszor pályára lép a válogatott. Ez egyrészt dél-amerikai sajátosság, de a múltbéli sikerek és a töménytelen tehetséges játékost kinevelő ország kiváló futballja erre még rá is tesz egy lapáttal.
A keserű szájízt az 1993 óta tartó nyeretlenségi széria jelenti, már ami a nagy tornákat illeti, hiszen a 2004-es athéni és 2008-as pekingi ötkarikás játékokon elért siker bármilyen szépen csillogó érmekkel gazdagította a játékosokat, azt nemzetközi szinten kevésbé jegyzik, mint akár a Copa Américát, vagy a Világbajnokságot.
Hogy miért is szereti valaki ezt a távoli, merőben más kultúrával és vérmérséklettel rendelkező országot és futballt? Talán pont ezért. Van benne valami titokzatos, izgalmas. Kicsit szeretne az ember közéjük tartozni, átélni azt, amikor 90 percig (vagy akár máskor is) a világ, az élet, a minden a futball. Gyönyörködni a játékban, éltetni a kedvenceket, akik néha megörvendeztetnek, máskor megríkatnak. Ha győznek, te is győztél és arra a rövid időre nem földműves, bolti eladó vagy titkár vagy, hanem a győztes argentin csapat tagja. Talán patetikusnak hangzik mindez, és azt hiszem végsősoron az is, de ezt nem tartom gyengeségnek.
Az első komoly személyes futballélményem a ’98-as Vb, ahol egy remek képességű argentin csapat – egyedüliként kapott gól nélkül – továbbjutott a csoportjából, hogy aztán egy parázs csatában büntetőkkel keserítse (újból) az angolokat, majd egy elbaltázott mérkőzésen az egyébként szintén remek holland válogatott ellen kihulljon az elitből. Őszintén szólva nem itt fogant meg az argentin-szimpátia, hanem inkább a kétezres évek elején. Ehhez amolyan „forradalmi” hátszél kellett, azaz sokat nyomott a latba, hogy támogassam azt a csapatot, amely a kontinensről megtörheti a győzelemre ítélt brazil válogatott hegemóniáját.
No de ekkor még nem hittem, hogy ez egy 15 éves forradalom kezdete lesz.
Saját emlékeim nincsenek a legutóbbi argentin trófea megszerzéséről, akkor még 6 éves se voltam, és nem sokat tudtam a futball nevű játékról. Ebben az időben történt mégis, hogy a dél-amerikai kontinensviadalt legutóbb megnyerte az Albiceleste, három nagy csatát túlélve – büntetőkkel ütötték ki Brazíliát, Kolumbiát, majd a döntőben 2-1-re győztek a jó erőkből álló Mexikó ellen.
A kontinens regnáló királyaként jó előjelekkel vágtak neki a ’94-es Vb selejtezőinek, azonban kiábrándító pofont gyűjtöttek be Kolumbiától, ahol azidőtájt Valderrama, Rincón és Asprilla őrjítette az ellenfeleket. Ez a 35 éve nem látott verés sokkolta a legénységet, de a pótselejtezőn azért mégis hozták a kötelezőt az „auszik” ellen (1-1,1-0). Alfio Basile úgy döntött visszahívja a keretbe a drogproblémákkal küzdő 34 éves Maradonát, aki a kihagyás ellenére, pusztán a jelenlétével is vezérnek számított az öltözőben.
A torna sokkal jobban indult, mint az előjelek jósolták – két győzelem, jó játék. Azonban jött a fekete leves: Maradonát a Nigéria elleni második csoportmeccs után tesztelték, az eredmény pozitív… efedrinre. A szövetség visszahívta az isteni Diegót a tornáról, akit 15 hónapos eltiltással sújtottak, ezzel válogatott pályafutása is véget ért. Vélhetően komoly szerepe volt a történteknek abban, hogy a Sztoicskov vezette Bulgária simán elintézte a csapatot, majd a 16 között Románia 3-2-es diadallal lépett tovább. Kelet-Európa sokkolta Batistutáékat.
A 90-es évek későbbi Copái szinte egyazon forgatókönyv szerint zajlottak. Az égszínkékek rendre botlottak a csoportban – ’97-ben 4-ből csak egy meccset tudtak nyerni – és alulmaradtak az első kieséses körben. Kétévente egymást váltották a szövetségi kapitányok és sok új játékost próbáltak beépíteni a keretbe néhány klasszis (Batistuta, Ortega, Simeone) köré. 1998-ról már volt szó, 2002-ről inkább egy szót se. Gyenge produktummal korai búcsú, ’62 óta először nem jutott túl a Vb-csoportkörön a csapat.
A kétezres évek második felétől számolhatjuk a Messi-érát, ami az Argentinok szemében korántsem olyan mámoros, mint azt a mezei futballkedvelők gondolnák. A bevezetőben említett sajátos vérmérséklet szülheti azt a furcsa anomáliát, hogy a világ jelenlegi egyik, ha nem a legjobb játékosa fekete bárány saját hazájában. Állítólag a fő probléma, hogy karakter nélküli és nem kötődik eléggé Argentínához, legalábbis sok szurkoló szemében. Felróják neki, hogy túl korán otthagyta szülőföldjét, nem énekli a himnuszt a meccs előtt és nem viseli kellő felelősséggel a 10-es számú égszínkék mezt. Ez az ittenieknél nehezen megbocsájtható. A Maradonával való összehasonlítást pedig sokszor azzal zárják le, hogy Diego szegénységből, sárból és porból küzdötte fel magát a csúcsra, míg Messi „pamutba burkolva” jutott a gazdag Barcelona akadémiájára ahol gyakorlatilag mindent megkapott, beleértve azt is, hogy köré építettek egy csapatot és egy stratégiát. Maradona ráadásul azzal tromfol, hogy felemelhette a világbajnoki trófeát.
Bár Lionel Messi személye megosztja a világ más szurkolóit is, kétségtelen, hogy ha ő a fedélzeten van, számolni kell a csapattal, bármilyen tornáról legyen szó. A 2004-es Copán, ahol a döntőig menetelt a csapat, ám végül 11-esekkel a braziloké lett a kupa Messi még nem volt a csapat tagja. A következő Vb-n viszont nyílvánvaló volt, hogy a „csodagyerek” a keretben lesz. A németországi viadal jól indult, a 6-0-ás Szerbia-Montenegró elleni mérkőzés fantasztikus élmény volt szurkolói szemmel, akárcsak a Mexikó elleni drámai, hosszabbításos győzelem. A házigazdák viszont kielemezték az argentin büntetőket (Lehmann kettőt fogott), amivel tovább is mentek a négy közé. Keserű vég és Messi nem tudott csodát tenni.
Új esély mutatkozott viszont a 2007-es kontinenstornán, ahol egy fantasztikus kerettel (Zanetti, Verón, Ayala, Riquelme, Messi, Tevez, Crespo, Aimar, Cambiasso) még a 2004-esnél is meggyőzőbb teljesítménnyel, favoritként jutottak a döntőbe. Itt azonban a masszív brazil csapat 3-0-val sokkolta a csíkos mezeseket, akik számára a böjt megint csak tovább húzódott.
Bár a Maradona-korszakból én kimaradtam, Maradona-utódokból volt szerencsém többet is látni. Az én személyes kedvencemet Juan Román Riquelmének hívják, aki 2008-ban kapott utoljára szerepet a nemzeti csapatban, és olimpiai arannyal távozott. Egy igazi 10-es, aki lenyűgözően lát a pályán és valódi fazonszabász. Pengés és a gólokkal sem maradt adósa csapatainak, rúgótechnikája pedig bármelyik rögzített helyzetben aranyat ért. Nem az a fajta futballista volt, aki dobta magát valahányszor odaküldtek neki egy „csomagot”, pedig nem fukarkodtak vele a védők. Neve egybefűzödőtt a Bocával, de pályafutása végén visszatért ahhoz a csapathoz, ahol ifikarrierje indult, az Argentinos Juniorshoz. Talán ha annak idején nem a Barcelonához kerül – ahová Van Gaal akarata ellenére igazolták, így epizodista lett – komolyabb európai sikerekben is része lehetett volna.
Dél-Afrikában már mindenki a spanyolokról (és a vuvuzeláról) beszélt, akik egy taktika-uralta tornán begyűjtötték a kupát, míg az argentin történelem ismételte önmagát: kiváló csoportkör, győzelem Mexikó ellen, majd kiesés a nyolc között – megint a németek. Messi 0 gól, 1 gólpassz, a mutatók nem feleltek meg az elvárásoknak, pláne annak tükrében, amit az aranyifjú Barcelonában mutatott. Egy évvel később minderre rátett egy lapáttal a Copa-fiaskó, amit ráadásul hazai környezetben szenvedtek el Sergio Batista fiai. Igaz, nem vesztettek mérkőzést a rendes játékidőben, ám a vébén remeklő Uruguay ellen büntetőkkel alulmaradtak a legjobb 8 között (Messi ismét nem szerzett gólt, de 3 gólpasszával ebben a kategóriában első volt).
Ezzel tulajdonképpen el is érünk a jelenkorba, ugyanis a következő komoly megmérettetés a tavalyi, Brazíliában rendezett Világbajnokság volt, ahol (bár viszonylag könnyű ágra kerültek és nem nyűgözték le a szurkolókat a mutatott játékkal) egészen a döntőig jutottak. Itt ismét következett Németország. Az a csapat, amely kiemelkedő csillag nélkül, de bombaerős csapatként már hosszú évek óta stabilan döngeti a siker kapuját. 2014. július 13-án áttörték ezt a kaput Mario Götze hosszabbításban elért góljával. 24 év elteltével újra döntőben volt a Selección, de ismér elmaradt a hőn áhított siker, tovább tart a frusztráció, de talán már ott a fény az alagút végén.
Pontosan egy év és egy hónap elteltével lépnek majd pályára La Serena városában a „gaúchók” Paraguay ellen, hogy ismét nekivágjanak a rögös útnak, melynek végén talán már ott van egy fényesebb érem és egy trófea, és egy hosszú böjt vége. Az 1993 óta vívott hat (a 2001-es kolumbiai tornát visszamondta a válogatott előzetes fenyegetések miatt) Copa Américán háromszor csak büntetőkkel maradt alul a csapat, még két esetben egy gól döntött az ellenfél javára, ami azt jelzi, hogy a döntő ütés bevitele hiányzik, és talán pont a túlzott akarásnak lesz a vége nyögés. A 2014-es Vb-n viszont már egy olyan csapatot láttunk, amely az egygólós meccseket is képes hozni, kár, hogy pont a legfontosabb nem jött össze.
Chilében más típusú ellenfelek jönnek majd, mint Németország, de a hazai vébé kínos befejezése minden bizonnyal a brazilokban is fokozza a tüzet, ráadásul a házigazda mellett az elitbe visszakapaszkodni kívánó Uruguayt és a tavalyi Vb-n csillogó Kolumbiát sem szabad leírni. Ha a Martino-legénység nyeri a B csoportot, könnyű ellenfelet kaphat, de ha botlanak, ismét jó eséllyel jön Brazília a 8 között. Persze a revans lehetősége ott és akkor is meglesz, hogy megtörjön a 22 éves átok.
