A mérkőzésdömping szerdán folytatódott, a Man szigetek ellen (Isle of Man, helyi nyelven Ellan Vannin) zártuk a csoportkört. Említettem, hogy ez számunkra létfontosságú összecsapás volt. A buszon minden eshetőséget számításba vettünk, mi lesz ha csak „vékonyan” nyerünk, mi lesz, ha Felvidék meglepetésre legyőzi Padániát, mi lenne az ideális gólarány számunkra. Valahogy a vereség viccből sem hozódott elő. Abban maradtunk, hogy ideális esetben két góllal győzedelmeskedve gond nélkül összejöhet az áhított továbbjutás. Utólag biztos, hogy könnyű okoskodni, de én a legutóbbi Eb bronzérmesével szemben sokkal nehezebb meccsre, jóval nagyobb megpróbáltatásra számítottam. Időben sikerült gól szereznünk Csürös Attila révén, majd jött Bajkó Barni és az FK Csíkszereda örökös gólkirálya berámolt egy klasszikus mesterhármast. Érezhetően egy kicsit meglepett minket is ez a nem várt gólözön és ahogy ilyenkor az lenni szokott meginogtunk, amit a szigetlakók ki is használtak, felzárkóztak, 2-4-re kozmetikázva a végeredményt. A mérkőzést nem erőnk és önbizalmunk teljében fejeztük be, könnyen kaphattunk volna még egy gólt de végre a szerencse is mellénk szegődött. Megvalósult tehát a kétgólos siker így a másik mérkőzéstől függetlenül miénk lett a második hely. Kellett egy kis idő, ahhoz, hogy feldolgozzuk ezt a bizonyos sikert, mert ez bizony azt jelentette, hogy az elődöntőbe kerültünk. Minden volt ez csak kikövezett út nem. Nekem is hamarabb csengett le, hogy micsoda hegyet másztunk meg a letargikus vereséggel indulva, a küzdelmes egyenlőn át egészen a felszabadító győzelemig, mint az a tény, hogy bizony bizony elérkezett az „Efes-pillanat”.
Tudva, hogy csütörtökön pihenőnap vár ránk, belefért két sör hazáig. A buszon aztán kezdetét vette az éneklés, örömködés, sok régi klasszikus rigmus hangzott el. Az ötletgazda, ha nem tévedek, Szőcs Lacika volt. Egy, csak egy legény volt a gáton (értsd a buszon), aki nem osztozott kitörő örömünkben, mégpedig a kicsit sem barátságos sofőr, pedig még a csoportfelelősünk Erol (Arkadash) is győzködte, hogy csak simán jól érezzük magunkat. Természetesen senki sem lépte túl a határokat, egy nagyon rövid ugrálást leszámítva valójában csak hangoskodtunk. Szúrta a szemét a buszvezetőnek, hogy megszentségtelenítjük a muszlim buszát, de bizony nehéz lett volna azokban a percekben csendre inteni 25 boldog székelyt. Otthon aztán egy kiadós kajálás után belevetettük magunkat a hotelkomplexum nyújtotta szórakozásba, nem minden részlet publikus, maradjunk annyiban. Érdemes megemlíteni a fenséges étkezdét és annak kínálatát. A török konyha legjavát képzeljétek el, szorozzátok meg százzal és akkor is csak körülbelül a fele ennivaló, leves, édesség, salátakülönlegesség lebeg a szemetek előtt. A csütörtök végre napozással, tengerparti nyugodtsággal, néhol labdázással, úszással, búvárkodással telt, de szerintem mindenki előtt már az elődöntőn agyalt, ahol a házigazda Észak-Ciprusi válogatottja várt ránk.
Mint minden mérkőzés előtt Ilyés Robi félrevonult a hallban és összeállította a taktikát, kinyomtatta a védekező és támadó hadrendet, leszögezte a kezdő tizenegyet. Ez idő alatt Kristóffal a technikai gyűlésen vettünk részt, ahol a csapatok elöljárói a napi mérkőzéseket beszélték meg, egyeztették a szereléseket, felvetődtek a szabálytalanságok elbírálásai, mindenki elmondhatta a maga búját-baját, felvetését. Ami minket illet, végül nem csináltunk nagy ügyet a fölöttébb brutális könyöklésből. Értékeltük, hogy az olasz egy borral kedveskedett Robinak és, hogy a padániai srácok előre köszöntek vagy épp beszélgetésbe enyeledtek velünk a nyitott jacuzziban. A felszerelés kapcsán mi sokat nem kombináltunk. Felvidék ellen az elegáns, tiszta fehér garnitúrában kezdtünk, így Padánia ellen a fekete-piros mezre esett a választás. Nos, ez úgy bevált, hogy ezek után csak ebben a szerelésben volt hajlandó a csapat szerepelni. Visszatérve a gyűlésből Robihoz igyekeztem, megtudni a kezdőt, amit majd műgonddal kitöltöttem a hivatalos meccslapra és elpostáztam a rendezőbizottsághoz, hogy ők majd átadhassák a játékvezetőknek.
Nem mintha az eddigi meccseink előtt a buszban elmélkedve nem lett volna izgulnivaló, de így az elődöntő helyszínére tartva egy kicsit mintha több lett volna a gondolkodó tekintet. A találkozóra az első két csoportmeccsünk helyszínén került sor, Magusaban (Famagusta) a Dr. Fazıl Küçük stadionban. Érdekes érzések kavarogtak bennem, mert valójában a csoportból való kijutással elértük minimális célunkat, így az elődöntő kapcsán viszont szerettünk volna ténylegesen történelmet írni és természetesen nem megelégedni a minimálissal. Tartottam a hazai csapat erősségétől, de amint utólag kiderült nem is igazán ők voltak a legnagyobb ellenfeleink. Nem lehet szó nélkül elmenni a bíráskodás mellett, mert bizony maradt mindannyiunkban egy „mi lett volna ha” érzés, ami ugyebár nem kellemes. Jó iramban indult a mérkőzés és több veszélyes támadást is vezettünk, az egyik ilyen végén pedig a hazaiak kapitánya, Serhan Önet, utolsó emberként a tizenhatoson belül gáncsolta el Szőcs Lacikát. Ez bizony büntető és piros lap… és ha hozzáteszem, hogy mindez a meccs ötödik percében történt, akkor az a minimum, hogy jó előre kezünkbe vesszük az irányítást, jobb esetben egy-nullról folytatódik a meccs és minden másképp történik. Amúgy a találkozó végig izgalmas volt és kellően feszült is. A meg nem adott büntető után tíz perccel az a személy szerzett vezetést a hazaiaknak, aki a már említett incidens kapcsán nem is szabadott volna a pályán legyen. Volt erőnk visszakapaszkodni és a második félidő elején Silion szépített is egy kombinatív akció végén. Egyre kiegyenlítettebb lett a találkozó és már-már a büntetőket vártuk, amikor egy hasonló eset zajlott le, mint a meccs elején csak most éppen a mi büntetőterületünkön belül, itt viszont nem habozott a játékvezető és végül ezzel a tizenegyessel nyerte meg 2-1-re Észak-Ciprus a meccset. Csalódottak, dühösek és szomorúak voltunk. Gondolhatjátok…
A bronzmeccs kapcsán aztán megint kellőképpen felszívtuk magunkat, Jakab „Jakszi” Zoltán szövetségi kapitány ügyes bátorító beszédet tartott és, mint az Eb során oly sokszor, most is fel tudtunk állni a padlóról. Egy bizarr módon elveszített elődöntő után, ahol ténylegesen a becsületes helytállásért kell küzdeni és utolsó energiákat kell felszínre hozni (egy hét alatt öt meccs) nem könnyű lelkesnek lenni és ha a regnáló világbajnokkal kell farkasszemet nézni, akkor végképp nem leányálom a feladat. Szembesülnünk kellett azzal a problémával is, hogy a tervezettnél három órával előrébb hozták a kezdési időpontot, hogy mindenki nyugodtan eljuthasson a döntőre. Az eddigi mérkőzéseink rendre a nagy hőség csillapodása után kezdődtek, most azonban a tűző nappal is meg kellett küzdeni. Szó szerint, mert a kispadon ülni is kellemetlen volt, nemhogy rohangálni, sprintelni, focizni. Úgy tűnt, hogy az eredmény után is rohannunk kell, mert a harmadik percben vezetést szerzett Abházia. Ismerős volt az érzés, csak a Man szigetek ellen nem kellett hátrányból próbálnunk visszakapaszkodni a meccsbe. Szerencsére Csürös Atti, Szőcs Lacika és Bajkó Barni góljaival már az első félidőben sikerült megnyugtató előnyt szereznünk. A második játékrész nem sok izgalmat hozott. Egy játékos kedvű eb mondjuk beszaladt a pályára, a székely legények igyekeztek befogni a kutyát, az abháziaiak egyike viszont kissé agresszíven igyekezett letessékelni a kutyust a játéktérről. Végül a civilben állatorvos Szakáli Botond kapusunk kezei között pihent meg a blöki. Továbbra is küzdött becsülettel a világbajnok, de végre Fortuna is mellénk szegődött és végül sikerült behúzni a harmadik helyet.
Nagy lehetőség csúszott ki a kezeink közül, hogy végül nem sikerült döntőt játszanunk, de szerintem jobb egy turnét emelt fővel és a harmadik hely megszerzésével befejezni, mint a döntőben, karnyújtásnyira a kupától, elbukni, még akkor is, ha az ezüst szebben csillog a bronznál. Ezt követően a döntő helyszínére siettünk, a leftkoşai (Nicosia) Atatürk stadionba, hogy a helyszínen kövessük az Észak-Ciprus-Padánia találkozót. Nekünk ugyebár mindkét csapattal volt dolgunk a turné során, bevallom, én az olaszoknak drukkoltam. Nem tudnék nagyon sok érdemlegeset feleleveníteni a meccsről, mert a gondolataim a bronz megszerzése körül forogtak. Az aranyérmet végül a címvédő Padánia nyerte meg, büntetőkkel. A döntő elvesztése, értelemszerűen, nagyon megviselte a házigazda játékosait, de örömükre szolgált, hogy az „óriás”, az „észak-ciprusi hentes” Serhan Önet kapta a torna legjobb játékosa elismerést. Olcsó vigasz, mondhatnánk… és igazunk lenne. Emberünk, Bajkó Barni lett a turné gólkirálya négy góllal. Az olaszok kapusa, Marco Murriero, a döntőben bemutatott hőstettei miatt kiérdemelte az Eb kapusa címet. Ő ugyanakkor, jó eséllyel pályázhatna az Angelo Peruzzi hasonmásverseny fődíjára is, mert megszólalásig hasonlít az egykori derék olasz hálóőrre. Óriási élmény volt átvenni a bronzérmet és a plakettet, nagy büszkeség és megkönnyebbülés volt ez szerintem a teljes keret számára. Ezzel a bronzéremmel végre sikerült eredményt is elérnünk és csak remélni tudom, hogy ez erőt ad a továbbiakban is. A következő állomás a londoni világbajnokság.
