Előkészületek
A 2016-os abháziai világbajnokságot az I. Magyar Örökség Kupa követte, ez volt a székely labdarúgó válogatott soron következő összetartása. Az ötletgazda, szövetségünk elnöke és a ConIFA alelnök, Wenczel Kristóf volt, aki a lehetőségekhez mérten megszervezte a Man-szigetek helyett a 2015-ös EB-t is, bár a szervezés körüli herce-hurcáról jobb, ha senki sem faggatja… Az Örökség Kupa stílszerűen a történelmi Magyarország középpontjában, Szarvason, került megrendezésre az addigra megalakult összes határon túli csapat (nevezzük nyugodtan válogatottnak) részvételével, tehát Felvidék, Kárpátalja, Délvidék valamint Székelyföld szereplésével. A csapatvezetők és elöljárók egy kötetlen sörözés kapcsán „kisorsolták” a mini-turné párosításait és kezdetét vette a három napos bajnokság. Ami válogatottunkat illeti, fontos változás volt, hogy az FK Csíkszereda elengedte négy meghatározó játékosát – Ilyés Róbertet, Bajkó Barnát, Lőrincz Józsefet és Csürös Attilát – ezzel pedig egy régóta hátráltató helyzet is megoldódott, ugyanis a szeredai klub huzamosabb ideig bojkottálta a válogatottat, holott a játékosok mindig is örömmel elfogadták volna a behívót.
Bevallhatjuk, hogy a lelkesedésünk ellenére ez a bajnokság sem rólunk szólt… Az elődöntőben elég simán kikaptunk a fegyelmezetten, szervezetten és eredményesen futballozó Délvidéktől és még az sem nyújtott elégtételt, hogy Bajkó Barninak sikerült góllal bemutatkoznia a válogatottban. 3-1-re nyert Délvidék és várhatta a döntőbeli ellenfelét, Felvidéket. Érthető okokból a bronzmeccsen két kevésbé lelkes csapat találkozott egymással, de sokáig úgy tűnt, hogy Kárpátalja jóval hamarabb felocsúdott a döntő elszalasztása okozta letargiából, mert elég hamar kétgólos előnyre tett szert. Ennyi kellett ahhoz, hogy megembereljük magunkat és bár Bajkó Barni kihagyott egy büntetőt a rendes játékidőben, mégis sikerült 2-2-re kozmetikázni az eredményt Vékás Barna és Szőcs Lacika góljaival. Más kérdés, hogy a büntetőpárbajban végül alulmaradtunk, de elszántságból és küzdőszellemből jelesre vizsgáztak a fiaink. Az első Magyar Örökség kupát amúgy Felvidék nyerte, ezáltal biztosították a helyüket a 2017-es Észak-Ciprusi ConIFA Európa-bajnokságon. Akkor ott nagyon távolinak tűnt az az örömittas ünneplés, ami körülbelül egy év múlva várt ránk, de ezt még akkor legmerészebb álmainkban sem reméltük.
A szarvasi turné jó csapatépítő programként is bevált, meghallgattuk Ferenczi Attila futballstílusokról szóló előadását, jókat beszélgettünk, terveztük a négy csapat közös jövőjét és szoros együttműködést álmodtunk meg. Kiemelném a békésszentandrási sörfőzde meglátogatását, ahol finom kézműves söröket volt szerencsénk megkóstolni a pihenőnapon. Kulturális programként sokan a mini Magyarország makettparkot is útba ejtettük. És ha már kultúra: volt szerencsénk elkapni a városnapok keretén belül egy nagyon különleges előadást a szabadtéri színpadon, itt nagyon hamar Csíki Dénkóé lett a főszerep egy-egy magvas megjegyzése valamint megállapítása („szééép”) a zsonglőröket látva elképesztő nevetéshullámot indított el, ez a cselekedet azóta is közszájon forog. A városnézés nappal és éjszaka is kedvelt tevékenysége volt a válogatott körében, ugye Rózsa?
2016 nyarán már lehetett tudni, hogy Észak-Ciprus ad otthont a ConIFA soron következő rendezvényének. Már említésre került, hogy a Magyar Örökség Kupán diadalmaskodó Felvidék megváltotta jegyét a kontinenstornára. Székelyföld válogatottja az egyre erősödő diplomáciai szerepe valamint a ConIFA ügyekben való aktív szerepvállalása kapcsán igen előnyös helyzetből várhatta a kijutással kapcsolatos híreket. Sok válogatottnak nehézségei adódnak vízum-ügyekkel, mint Hegyi Karabah, mások – hiába jó erőkből állnak –,mint Okcitánia vagy a Nizzai Grófság, szervezési gondokkal küzdenek, míg más csapatok esetében a pénzhiány okoz gondot, a székely válogatott viszont mindig lelkes és bár csak mi tudjuk, hogy mikor mivel kell megküzdenünk, annyira hiszünk ebben az ügyben, hogy a ConIFA előljárói komoly és megbízható tagállamként tekintenek ránk. Kristóf megint nagy erőfeszítéseket tett az ügy érdekében: újságok cikkeztek a közelgő eseményről, tévés szereplések során volt módja világgá kürtölni, hogy milyen rendezvényre készülünk, a közkedvelt szociális médiában is sikerült kellően nagydobra verni a 2017 nyarán megrendezésre kerülő Európa-bajnokságon való részvételünket. A szakmai stáb, Jakab Zoltán vezetésével, is igyekezett a lehető legütőképesebb keretet összeállítani, újra felvettük a kapcsolatot a Magyarországon valamint a hazai pontvadászatban profiskodó ászainkkal. Volt, akit nem is kellett behálózni, hanem saját maga érdeklődött a székely csapat iránt: Csizmadia Csaba a Fradit is megjárt tizenkétszeres magyar válogatott védő, aki Marosvásárhelyen született, önként jelentkezett a keretbe, amit természetesen a szakmai stáb is kitörő örömmel fogadott. Csizi saját nyaralását feláldozva állt a székely válogatott szolgálatába és a felek ezt azóta is örömteli momentumnak tartják.
A székely küldöttség három tagja – Kristóf, Csizi és jómagam – Ferihegyről igyekezett eljutni Ciprusra. Ugyanitt szállt fel a fedélzetre Kárpátalja csapata is, sokukat régi ismerősként köszöntöttük és jó hangulatban elbeszélgettünk egy-egy kávé illetve sör mellett. Csapatunk nagyobbik része viszont Bukarest felől közelítette meg a célállomást. Örömmel láttuk volna az utazó keretben, az első osztályba frissen feljutott sepsiszentgyörgyi OSK gólkirályát Hadnagy Attilát is, de személyes okokra hivatkozva végül nem tudta vállalni az Eb-n való szereplést. Esedékes államvizsgája miatt volt kénytelen távol maradni az eseménytől, az abháziai világbajnokság székelyföldi házi gólkirálya Hodgyai Lacika, Fülöp István pedig második fia születése kapcsán maradt a felesége és szűkebb családja körében. Örömteli volt viszont, hogy az FK Csíkszeredát nyolc játékos képviselte köztük öt újonccal, a keret többi tagját tekintve nem volt meglepetés, ismerős arcokkal volt szerencsénk találkozni a larnacai reptéren. Innen közel két órás buszút vezetett Kyreniába a kötelező tüzetes határellenőrzés után. Hamar mellénk szegődött Erol Kavaz a csapatvezetőnk, akiből a turné végére tiszteletbeli székelyt faragtunk, legalábbis Csíki Dénkó igyekezett a leginkább szárnyai alá venni az eleinte félénk, de nagyon barátságos és segítőkész török-ciprusi srácot. Letudtuk a szobabeosztást, mindenki kitöltötte a hivatalos papírokat és türelmetlenül vártuk, hogy végre megérkezzünk.
Már esteledett, amikor a buszunk végre megérkezett Kyreniába. Teljes vállszélességgel kijelenthető, hogy paradicsomi körülmények közé csöppentünk, csodálatos látvány fogadott, összkomfortos öt csillagos hotel, az esti fényekben meg-megcsillanó tenger, amíg a szem ellát, igaz erre csak másnap döbbentünk rá teljes valójában. Az éhség ekkor már sokunkat nagyon kikezdett így életmentőként hatott egy tányér forró leves valamint a török konyha színe-java.
Kiadós alvás után, vasárnap könnyű átmozgató edzést rendelt el a Jakab Zoltán és Ilyés Róbert vezette edzői stáb. Kirendelt csapatvezetőnk hathatós segítségével ellátogattunk a hotelünk szomszédságában található edzőpályára, ahol a jetleggel küzdő játékosok végre nyújthattak egy kicsit illetve labdás játékokkal rázódhattak bele az elkövetkező igenis maratoni mérkőzésdömpingbe. Bizony meccsdömping, mert a csoportmeccseink hétfőn, kedden és szerdán kerültek megrendezésre. Ami a csoportunkat illeti mi a B kvartettbe kaptunk besorolást és sorrendben a Nizzai Grófság helyett beugró Felvidékkel, a címvédő Padániával és a 2015-ös Eb bronzérmesével Man-szigetekkel (Isle of Man/ Ellan Vannin) küzdöttünk a továbbjutásért. Ambivalens érzéseim voltak, hogy Nizza végül nem vállalta, hiszen volt szerencsénk találkozni velük Debrecenben, ahol egy látványos 3-2-t játszottunk ellenük, úgy, hogy kétszer is vezettünk de végül csak bedaráltak minket. Nem mellékesen a legutóbbi kontinensbajnokságon dobogón végző csapatokkal kellett volna megküzdenünk. Felvidék esetében sem számíthattunk sok jóra, hiszen eddig kétszer futottunk össze és bár inkább mi fociztunk, mindkétszer ők nyertek. Kollektív megrökönyödésünkre ezen a mérlegen a Magusaban (Famagusta) lejátszott mérkőzés után sem sikerült változtatni, hiszen újfent nyertek.
Mielőtt bővebben szólnék a meccsről, hadd osszam meg a torna előtti fogadalmamat a nagyérdeművel. Hamar le kell szögeznem, hogy nem szokásom az ilyen s efféle fogadalomtétel, de nyár lévén volt eset, hogy túllőttem a célon a sörrel, így szünetre kárhoztattam magam és azt tűztem ki célul, hogy csak akkor kóstolom meg újra a már ismert Efest, ha túljutunk a csoportkörön. Nos a Felvidék elleni, újabb, vereség után nem voltam biztos benne, hogy Észak-Cipruson lesz módom sört inni. Lassan úgy vagyunk a Felvidék elleni meccsekkel, mint szegény angolok a büntetőkkel… Lehet, hogy nem kell félni a mumustól, de az biztos, hogy létezik, a székely válogatott tudja: a mumus Felvidék csapata. A meccset kiegyensúlyozottan kezdte mindkét csapat, az eddigi sikerek ellenére most sem focizott le minket Felvidék, de mint eddig is, valahogy csak behúzták, a gólt az 55. percben Krizsán (Križan) Richard szerezte. Innentől minden igyekezünk ellenére sem tudtuk feltörni a védelmüket, pedig a szélen nagyon sok okos és többre hivatott támadást is vezettünk. Maradt a kellőképpen letargikus, keserű szájíz, de tudtuk, hogy így akkor az utolsó két meccsünkön lesz, amit bepótolni és éles meccsek várnak ránk.
Egy nappal később, kedden, Padánia volt a soron következő ellenfél szintén a Dr. Fazil Kucuk stadionban. Nem igazán volt szükség extra motivációra, hiszen továbbjutási reményeink forogtak kockán a címvédő ellen. Kell ennél több? Ilyés Róbert játékos-edző egy sokkal inkább tapasztalt 11-et küldött pályára, de a mérkőzés mégis inkább a fiatal játékosok felszabadult, jó értelemben vett pimaszságáról szólt. A mérkőzés elején egy nagyon is vitatható szituáció kapcsán Ilyés Robit úgy lekönyökölte egy olasz védő, hogy emberünknek csúnyán felszakadt a szemhéja és szerencsétlenségünkre, amíg az oldalvonalon kívül ápolták, egy sikeres kontratámadás végén az észak olaszok megszerezték a vezetést… „Természetesen” az olasz még sárga lapos megróvást sem kapott… Nem ezek voltak a legjobb perceink. Robit végül a mentő a korházba szállította és az első félidőt szárnyaszegetten, foggal-körömmel harcolva fejeztük be. Nagyon érdekes, mert a padon ülve (ülve? szorongva és ezer fokon égve) is éreztem magunkban az erőt, hogy na akkor innen felkapaszkodva alkotunk majd nagyot. A Robi helyett beálló Györgyi Arthur ügyesen elkapta a fonalat, nagyon lubickolt a darabosan mozgó olasz védő gyűrűjében, sokszor eldugta a labdát előlük, rendre jól játszotta meg a társait, amit nem tudtunk sehogyan sem gólra váltani de majdnem az összes akciónk veszélyes volt. Az olaszokat sem kellett félteni, jó erőkből álló, összeszokott alakulatról beszélünk, ők is több szép kontrát vezettek, de nem tudtak túljárni az ihletett formában védő Horvát kapusunk eszén. Mivel megúsztuk a vezéráldozattal járó első félidőt, a másodikban jóval bátrabban szaladtak ki fiaink a gyepre. Jakab „Jakszi” Zoltán szövetségi kapitány leült a padra és szükséges jó tanácsokkal látta el a srácokat. Sokáig nem koronázta siker a próbálkozásainkat, de amikor Robi (turbánnal a fején) visszatért már a lélektani előny, így hátrányban is, a mi oldalunkon volt. Újabb fiatal, Csiszer Balázs, valamint az egy az egy ellen bárki ellen veszélyes Mánya Szabolcs beállásával pedig még inkább sikerült gyorsítani a játékot, ami végül egyenlítéshez vezetett. Mánya beadására jól érkezett Szőcs Lacika és a 81. percben a hálóba juttatta a játékszert. Az utolsó tíz perc sem maradt akciómentes, mindkét oldalon akadtak még lehetőségek de végül az 1-1 inkább az Padániának volt hízelgő, nekünk meg továbbra is maradt esélyünk és ki-ki meccsre készültünk Isle of Man ellen. A könyöklésről még csak annyit, hogy az olasz delikvens egy borral kért elnézést Robitól. Szerintetek mi ez ha nem a „bűnösség” elismerése? A hősies játékunkkal a semleges szurkolók, egyszersmind az ellenfél szimpátiáját is elnyertük, Györgyi Arthur pedig a meccs embere lett. Ekkor még nem voltam biztos abban, hogy lesz-e módom Efest inni, de kétségtelen, hogy nagyobbak lettek az esélyeim…
A mérkőzésdömping szerdán folytatódott, a Man szigetek ellen (Isle of Man, helyi nyelven Ellan Vannin) zártuk a csoportkört. Említettem, hogy ez számunkra létfontosságú összecsapás volt. A buszon minden eshetőséget számításba vettünk, mi lesz ha csak „vékonyan” nyerünk, mi lesz, ha Felvidék meglepetésre legyőzi Padániát, mi lenne az ideális gólarány számunkra. Valahogy a vereség viccből sem hozódott elő. Abban maradtunk, hogy ideális esetben két góllal győzedelmeskedve gond nélkül meg lehet az áhított továbbjutás. Utólag biztos, hogy könnyű okoskodni, de én a legutóbbi Eb bronzérmesével szemben sokkal nehezebb meccsre, jóval nagyobb megpróbáltatásra számítottam. Időben sikerült gól szereznünk Csürös Attila révén, majd jött Bajkó Barni és az FK Csíkszereda örökös gólkirálya berámolt egy klasszikus mesterhármast. Érezhetően egy kicsit meglepett minket is ez a nem várt gólözön és ahogy ilyenkor lenni szokott meginogtunk, amit a szigetlakók ki is használtak, felzárkóztak, 2-4-re kozmetikázva a végeredményt. A mérkőzést nem erőnk teljében és önbizalommal dúsan fejeztük be, könnyen kaphattunk volna még egy gólt de végre a szerencse is mellénk szegődött. Megvalósult tehát a kétgólos siker így a másik mérkőzéstől függetlenül miénk lett a második hely. Kellett egy kis idő, ahhoz, hogy feldolgozzuk ezt a bizonyos sikert, mert ez bizony azt jelentette, hogy az elődöntőbe kerültünk. Minden volt ez csak kikövezett út nem. Nekem is hamarabb csengett le, hogy micsoda hegyet másztunk meg a letargikus vereséggel indulva, a küzdelmes egyenlőn át egészen a felszabadító győzelemig, mint az a tény, hogy bizony bizony elérkezett az „Efes-pillanat”.
Tudva, hogy csütörtökön pihenőnap vár ránk, belefért két sör hazáig. A buszon aztán kezdetét vette az éneklés, örömködés, sok régi klasszikus rigmus hangzott el. Az ötletgazda, ha nem tévedek, Szőcs Lacika volt. Egy, csak egy legény volt a gáton (értsd a buszon), aki nem osztozott kitörő örömünkben, mégpedig a kicsit sem barátságos sofőr, pedig még a csoportfelelősünk Erol (Arkadash) is győzködte, hogy csak simán jól érezzük magunkat. Természetesen senki sem lépte túl a határokat, egy nagyon rövid ugrálást leszámítva valójában csak hangoskodtunk. Szúrta a szemét a buszvezetőnek, hogy megszentségtelenítjük a muszlim buszát, de bizony nehéz lett volna azokban a percekben csendre inteni 25 boldog székelyt. Otthon aztán egy kiadós kajálás után belevetettük magunkat a hotelkomplexum nyújtotta szórakozásba, nem minden részlet publikus, maradjunk annyiban. Érdemes megemlíteni a fenséges étkezdét és annak kínálatát. A török konyha legjavát képzeljétek el, szorozzátok meg százzal és akkor is csak körülbelül a fele ennivaló, leves, édesség, salátakülönlegesség lebeg a szemetek előtt. A csütörtök végre napozással, tengerparti nyugodtsággal, néhol labdázással, úszással, búvárkodással telt de szerintem mindenki előtt már az elődöntő lebegett, ahol a házigazda Észak-Ciprusi válogatott várt ránk.
Mint minden mérkőzés előtt Ilyés Robi félrevonult a hallban és összeállította a taktikát, kinyomtatta a védekező és támadó hadrendet, leszögezte a kezdő tizenegyet. Ez idő alatt Kristóffal a technikai gyűlésen vettünk részt, ahol a csapatok elöljárói a napi mérkőzéseket beszélték meg, egyeztették a szereléseket, felvetődtek a szabálytalanságok elbírálásai egyáltalán mindenki elmondhatta a maga búját-baját, felvetését. Ami minket illet, végül nem csináltunk nagy ügyet a fölöttébb brutális könyöklésből. Értékeltük, hogy az olasz egy borral kedveskedett Robinak és, hogy a padániai srácok előre köszöntek vagy épp beszélgetésbe enyeledtek velünk a nyitott jacuzziban. A felszerelés kapcsán mi sokat nem kombináltunk. Felvidék ellen az elegáns, tiszta fehér garnitúrában kezdtünk, így Padánia ellen a fekete-piros mezre esett a választás. Nos, ez úgy bevált, hogy ezek után csak ebben a szerelésben volt hajlandó a csapat szerepelni. Visszatérve a gyűlésből Robihoz igyekeztem, megtudni a kezdőt, amit majd műgonddal kitöltöttem a hivatalos meccslapra és elpostáztam a rendezőbizottsághoz, hogy ők majd átadhassák a játékvezetőknek.
Nem mintha az eddigi meccseink előtt a buszban elmélkedve nem lett volna izgulnivaló, de így az elődöntő helyszínére tartva egy kicsit mintha több lett volna a gondolkodó tekintet. A találkozóra az első két csoportmeccsünk helyszínén került sor, Magusaban (Famagusta) a Dr. Fazil Kucuk stadionban. Érdekes érzések kavarogtak bennem, mert valójában a csoportból való kijutással elértük minimális célunkat, így az elődöntő kapcsán viszont szerettünk volna ténylegesen történelmet írni és természetesen nem megelégedni a minimálissal. Tartottam a hazai csapat erősségétől, de amint utólag kiderült nem is igazán ők voltak a legnagyobb ellenfeleink. Nem lehet szó nélkül elmenni a bíráskodás mellett, mert bizony maradt mindannyiunkban egy „mi lett volna ha” érzés, ami ugyebár nem kellemes. Jó iramban indult a mérkőzés és több veszélyes támadást is vezettünk, az egyik ilyen végén pedig a hazaiak kapitánya, Serhan Önet, utolsó emberként a tizenhatoson belül gáncsolta el Szőcs Lacikát. Ez bizony büntető és piros lap… és ha hozzáteszem, hogy mindez a meccs ötödik percében történt, akkor az a minimum, hogy jó előre kezünkbe vesszük az irányítást, jobb esetben egy-nullról folytatódik a meccs és minden másképp történik. Amúgy a találkozó végig izgalmas volt és kellően feszült is. A meg nem adott büntető után tíz perccel az a személy szerzett vezetést a hazaiaknak, aki a már említett incidens kapcsán nem is szabadott volna a pályán legyen. Volt erőnk visszakapaszkodni és a második félidő elején Silion szépített is egy kombinatív akció végén. Egyre kiegyenlítettebb lett a találkozó és már-már a büntetőket vártuk, amikor egy hasonló eset zajlott le, mint a meccs elején csak most éppen a mi büntetőterületünkön belül, itt viszont nem habozott a játékvezető és végül ezzel a tizenegyessel nyerte meg 2-1-re Észak-Ciprus a meccset. Csalódottak, dühösek és szomorúak voltunk. Gondolhatjátok…
A bronzmeccs kapcsán aztán megint kellőképpen felszívtuk magunkat, Jakab „Jakszi” Zoltán szövetségi kapitány ügyes bátorító beszédet tartott és mint az Eb során oly sokszor, most is fel tudtunk állni a padlóról. Egy bizarr módon elveszített elődöntő után, ahol ténylegesen a becsületes helytállásért kell küzdeni és utolsó energiákat kell felszínre hozni (egy hét alatt öt meccs) nem könnyű lelkesnek lenni és ha a regnáló világbajnokkal kell farkasszemet nézni, akkor végképp nem leányálom a feladat. Szembesülnünk kellett azzal a problémával is, hogy a tervezettnél három órával előrébb hozták a kezdési időpontot, hogy mindenki nyugodtan eljuthasson a döntőre. Az eddigi mérkőzéseink rendre a nagy hőség csillapodása után kezdődtek, most azonban a tűző nappal is meg kellett küzdeni. Szó szerint, mert a kispadon ülni is kellemetlen volt, nemhogy rohangálni, sprintelni, focizni. Úgy tűnt, hogy az eredmény után is rohannunk kell, mert a harmadik percben vezetést szerzett Abházia. Ismerős volt az érzés, csak a Man szigetek ellen nem kellett hátrányból próbálnunk visszakapaszkodni a meccsbe. Szerencsére Csürös Atti, Szőcs Lacika és Bajkó Barni góljaival már az első félidőben sikerült megnyugtató előnyt szereznünk. A második játékrész nem sok izgalmat hozott. Egy játékos kedvű eb mondjuk beszaladt a pályára, a székely legények igyekeztek befogni a kutyát, az abháziaiak egyike viszont kissé agresszíven igyekezett letessékelni a kutyust a játéktérről. Végül a civilben állatorvos Szakáli Botond kapusunk kezei között pihent meg a blöki. Továbbra is küzdött becsülettel a világbajnok, de végre Fortuna is mellénk szegődött és végül sikerült behúzni a harmadik helyet.
Nagy lehetőség csúszott ki a kezeink közül, hogy végül nem sikerült döntőt játszanunk, de szerintem jobb egy turnét emelt fővel és a harmadik hely megszerzésével befejezni, mint a döntőben, karnyújtásnyira a kupától, elbukni, még akkor is, ha az ezüst szebben csillog a bronznál. Ezt követően a döntő helyszínére siettünk, a leftkoşai (Nicosia) Atatürk stadionba, hogy a helyszínen kövessük az Észak-Ciprus – Padánia találkozót. Nekünk ugyebár mindkét csapattal volt dolgunk a turné során, bevallom, én az olaszoknak drukkoltam. Nem tudnék nagyon sok érdemlegeset feleleveníteni a meccsről, mert a gondolataim a bronz megszerzése körül forogtak. Az aranyérmet végül a címvédő Padánia nyerte meg, büntetőkkel. A döntő elvesztése, értelemszerűen, nagyon megviselte a házigazda játékosait, de örömükre szolgált, hogy az „óriás”, az „észak-ciprusi hentes” Serhan Önet kapta a torna legjobb játékosa elismerést. Olcsó vigasz, mondhatnánk… és igazunk lenne. Emberünk, Bajkó Barni lett a turné gólkirálya négy góllal. Az olaszok kapusa, Marco Murriero, a döntőben bemutatott hőstettei miatt kiérdemelte az Eb kapusa címet. Ő ugyanakkor, jó eséllyel pályázhatna az Angelo Peruzzi hasonmásverseny fődíjára is, mert megszólalásig hasonlít az egykori derék olasz hálóőrre. Óriási élmény volt átvenni a bronzérmet és a plakettet, nagy büszkeség és megkönnyebbülés volt ez szerintem a teljes keret számára. Ezzel a bronzéremmel végre sikerült eredményt is elérnünk és csak remélni tudom, hogy ez erőt ad a továbbiakban is. A következő állomás a londoni világbajnokság.
