Kezdőlap Kedvencek Mexikó Egy örök rajongás margójára

Egy örök rajongás margójára

Mottó: canta y no llores (azaz, énekelj és ne sírj)

Volt egyszer egy Futballmesék című lelkes szurkolói lap, ami három évfolyamot (hat számot) élt meg és „Szívtiszta foci” szlogennel került az újságárusokhoz. Volt szerencsém publikálni két cikket a Futballmesékbe és ezeket most egymás után – javítás/frissítés nélkül – közzé is teszem itt a blogon. Az első cikkem a mexikói válogatott iránti rajongásomról szólt, ahol kiemeltem, hogy miért is köteleztem el magam az El Tri mellett, említésre kerül pár fontos név és megemlékezem néhány (nagy) eredményről. Tudni kell, hogy ez a cikk a Futballmesék III. évf. 1. számában, 2015 januárjában jelent meg és, amint kiderül, a 2014-es világbajnoksággal bezárólag közöl adatokat. Azóta egy újabb VB-ciklust hagytunk magunk mögött és megannyi információ vesztette hitelességét. Na lássuk.

A következő találós kérdés csak ínyenceknek szól vagy azoknak, akik figyelemmel követték az idei VB eseményeit (is). Melyik az a válogatott Brazília és Németország mellett, amely az elmúlt hat világbajnokságon egyaránt túljutott a csoportkörön? Apró segítségként csak halkan jegyzem meg, hogy nagy valószínűséggel ma akár egy nyolc VB-t átkaroló (1986-2014) sorozatról beszélnénk, amennyiben ezt a bizonyos országot nem tiltják el a ’90-es mundiálról, amiért túlkoros játékosokat alkalmazott az 1989-es ifjúsági világbajnokság selejtezőjében… Amíg mindenki felidézi magában a nagyhatalmak vagy meglepetéscsapatok diadalittas menetelését, hadd mondjam meg a választ: Mexikó. Egymás után hat alkalommal (1994-2014 között) túlélni a csoportkört nem világszenzáció, főleg, hogy semmiféle kirívó eredménnyel nem párosult de ha belegondolunk, hogy ez olyan tradicionális futballnagyhatalmaknak nem sikerült, mint Hollandia, Spanyolország, Olaszország vagy Anglia…

A ’94-es VB óta – amikor fetűnt nekem egy figura (Jorge Campos), aki rikító és közel sem mindennapi kapusszerkójával és látványos bravúrjaival őrületbe kergette az ellenfeleket – vagyok Mexikó drukker. A rajongásom azóta sem lankadt sőt az olyan játékosok felfedezésével és berobbanásával, mint Claudio “El Emperador” Suárez, Cuauhtémoc Blanco, Rafael Márquez, Giovani Dos Santos egyre csak nő.

“Mexikónak drukkolni életérzés. Olyan sajátos szimpatizánsi életmód, amelyben egyszerre van jelen a legdivatosabb válogatottak elutasítása, a mexikói nép tisztelete, az alkohol és a férfias ételek szeretete, valamint a tökösség, az élet minden pillanatában”. – ezek EstiKornél blogger barátom szavai. Akarva sem tudnám találóbban és szellemesebben megfogalmazni, hogy miért is vagyok El Tri-szimpatizáns.

Amikor olyan csapatnak drukkolsz, amely nem túl sok „sztárt” (csak, mert Európában kevésbé ismert?) tud felmutatni és mondjuk nem nyeri sorra a nagy világeseményeket, akkor megtanulsz egy csomó olyan apróságból erőt meríteni, mint a Copa América-n elért II. (1993-ban és 2001-ben) valamint III. helyezések (1997, 1999, 2007), 1999-es Konföderációs kupa győzelem (1995-ben III., 2005-ben IV.), CONCACAF bajnokság / Arany-kupa sikerek (1965, 1971, 1977 / 1993, 1996, 1998, 2003, 2009, 2011), valamint a legfrissebb: az Olimpiai győzelem 2012-ben.

Ha már eredményességnél tartunk illik feleleveníteni, hogy az utánpótlás is egyre sikeresebb, ugyanis a Carlos Vela, Giovani Dos Santos fémjelezte alakulat 2005-ben U-17-es VB-t nyert. Ezt követte egy újabb U-17-es világbajnoki siker 2011-ben valamint egy ezüstérem 2013-ban. U-20-ban is becsúszott egy bronzérem 2011-ben, míg 2012-ben a touloni-tornán diadalmaskodtak a derék mexikóiak.

Természetesen Mexikó is szolgáltatott a világ labdarúgásának egynéhány megkerülhetetlen játékost. Példának okáért – hogy több generációt is érintsünk – érdemes megemlíteni António Carbajalt, az első labdarúgó (Lothar Matthäus a második), aki 5 VB-n szerepelt. Carbajal nevéhez egy negatív rekord is fűződik, ugyanis 11 VB meccsén 25 gólt kapott. (A szaúd-arábiai Mohamed Al-Deayea szintén). Elnézhetjük, ugyanis akkoriban nem volt annyira acélos az Azték válogatott, mint manapság. Hugo Sánchez a „Pentapichichi” azaz azon kevés játékosok egyike, aki ötszörös spanyol gólkirálynak mondhatja magát. Csak a miheztartás végett: Telmo Zarra hatszoros, Alfredo Di Stéfano és Quini ötszörös, Puskás Ferenc négyszeres. Természetesen ezekre a babérokra nagyon esélyes a jelenkori futball két kimagasló alakja Cristiano Ronaldo és Lionel Messi. Visszatérve embereinkhez hadd folytassam a sort Claudio Suárezzel, aki mai napig is a második (vagy harmadik… Itt megoszlanak a szakemberi vélemények) a válogatottsági örökranglistán, bár öt és fél évig ő ült a világ trónján (2006. június 1-je és 2011. november 14-e között), amikor egy bizonyos egyiptomi Ahmed Hassan megelőzte. Személyes kedvencem Jorge Campos: a világ egyik legszórakoztatóbb kapusa. Nem védett soha kétszer ugyanabban (a maga által tervezett) dresszben, gyakran merészkedett előre. Karrierje során – minden sorozatot figyelembe véve: bajnokság, kupa, nemzetközi kupasorozatok – 46 gólt szorgoskodott össze. Legsikeresebb szezonjában 22 gólig jutott, nem volt számára hely a kapuban így inkább csatárként próbált szerencsét. Mondhatjuk sikerrel. Nem mellékesen a válogatottban is jutott neki 130 meccs, csúcspontként Konföderációs kupa győzelmet ünnepelve. A 130-ból két mérkőzésen csatárként szerepelt, további hét meccsen pedig a második félidőben vagy félidőre vedlett át támadóvá.

Haladva a sorban említést érdemel Cuauhtémoc Blanco is. Kevés olyan drukker van, aki ne emlékezne híres cselére, amikoris két lábfeje közé fogva ugrándozik a labdával, ekképp verve át a meghökkent, szerelni próbáló védőket. Megosztó személyiség (volt) annyi szent, de méltó társa megannyi híres (hírhedt) klasszikus 10-esnek, mint Maradona, Valderrama, Okocha. Blanco, Rafael Márquez mellett 3 különböző VB-n is szerzett gólt, és nem mellékesen a Konföderációs kupa gólrekordere Ronaldinhóval karöltve 9-9 góllal. Végül de nem utolsósorban: Rafael Márquez, az egyedüli, aki négy különböző világbajnokságon vezette csapatkapitányként válogatottját (2002-2014). Igaz mégsem rekorder, ugyanis Maradona 16 meccsel az első. Márquez elérhette volna ezt a számot, ha az előző VB-n mind a 4 találkozón az ő balkezén vírit a csapatkapitányi karszalag, de Torrado és Blanco is kapott egy-egy meccset (előbbi Dél-Afrika, utóbbi Uruguay ellen), így Rafa 14 meccsel zárt, de mindezt egyedülálló módon négy VB-n.

Ami – szerény véleményem szerint – még említésre méltó a mexikói labdarúgással kapcsolatban az az Azték stadion és az azt körülvevő már-már mesébe illő legyőzhetetlenség, már ami a világbajnoki selejtezőmérkőzéseket illeti. Állítom mindezt úgy, hogy 2014-es VB kvalifikációja során egy teljesen új forgatókönyvet láthattak a nézők és való igaz, kissé romlott a renomé. Ugyanakkor szerénytelenség nélkül kijelenthetjük, hogy a drukkerek nem a látottakhoz vannak szokva. Ugyanis olyan ritkán szokott kikapni otthon a válogatott, mint ahányszor értelmes kijelentés hagyja el Győzike száját. Az idei VB selejtezősorozat nem a legsikeresbbek egyikeként marad meg a históriáskönyvekben az borítékolható. Sokatmondó adat, hogy 1974-től napjainking (az Új-Zéland elleni interkontinentális pótselejtezővel bezárólag) a mexikói csapat csak kétszer kapott ki, 6 egyenlő mellett 37-szer hagyta el győztesen a pályát, 134 gólt szerzett és mindössze 28-at kapott. Az első veretlenségi sorozat 1972. szeptember 3-tól 2001. június 11-ig tartott, ekkor Costa Rica kerekedett felül az Aztékokon (1-2), majd az ellendrukkerek nagy örömére röpke 12 év után borult újra gyászba az Estadio Azteca, ugyanis Honduras 2013. szeptember 6-án szintén 2-1-re diadalmaskodni tudott.

A nyögvenyelős selejtezősorozat után Mexikó újfent tisztes helytálással búcsúzott újfent a nyolcaddöntőben. Az ötödik mérkőzést továbbra is űzi-hajtja a válogatott, amit vélhetőleg 2018-ban Oroszországban sikeresen túl is szárnyal. A Javier „Chicharito” Hernández, Giovani Dos Santos, Andrés Guardado, Guillermo „Memo” Ochoa, Héctor Herrera fémjelezte csapat kiegészülve pár frissebb U-17-es világbajnokkal (2011) és második helyezettel (2013), mint például Jonathan Espericueta, Carlos Fierro, Giovani Casillas valamint a 2011-es U-20-as VB-n bronzérmes csapat legjobbjaival (Diego Reyes, Erick Torres, Ulises Dávila) akkor az El Tri joggal reménykedhet a sikeres szereplésben.