Folytatom szubjektív összefoglalómat az angol és a francia VB szereplés elemzésével valamint azt boncolgatom, hogy miként hat ezen országok VB szereplése a Premier League-re illetve a Ligue 1-re.
Az egész VB-t nézve rám az angolok tették a leginkább pozitív benyomást. Bár sosem szerettem őket, mivel a nagy eseményeken rendre betliztek – elég csak a legutóbbi EB-n Izland elleni kiesésig visszamenni – de azért azt a tényt, nem tudom nem elismerni, hogy ezt a csodálatos sportot, ami emberek millióit tartja évről évre lázban, bizony ők találták ki. Vitán felül áll, hogy nem a mostani a mindenkori legjobb angol válogatott, azért látszott, hogy nincs velük gond, fizikálisan és mentálisan is elég erősek tudtak maradni egészen a végéig, főleg ahhoz képest, hogy milyen fiatal brigádról beszélünk. Velük kapcsolatban azt érzi az ember, hogy ez a VB „csak” bemelegítés volt számukra és az igazi erőmérő tornák majd csak ezután következnek. Őszintén, lehet benne valami. Kívülről is látszott, hogy megvan a kohézió nemcsak a csapaton belül, de edző és játékosok között is, így, hogy a média nem ekézi feleslegesen a játékosokat (mint a különböző tetoválásokról, barátnőkről való cikkezés), úgy tűnik, minden adott a kiegyensúlyozott teljesítményhez. Harry Kane gólkirályi címe abszolút megérdemelt, ez a pali hihetetlen, évek óta követem a Tottenham kapcsán, és egyszerűen lenyűgöző az az elegancia, ahogy játszik. Jól meneteltek az angolok, minden dícséret az övék, bár a horvátok elleni tizenegyespárbajnál szerintem nem lett volna izgalmasabb, azt a sors máshogy rendelte el. Illetve Mario Mandžukić gondolta úgy, hogyha már ott jár az angol kapu előtt és hozzápattan a labda – 109. perc ide vagy oda – Ő bizony kegyetlenül beveri azt. Gyorsan tegyük hozzá, ilyen egy jó befejező csatár és szerencsére még úgy sem felejtette el ezt a képességét, hogy szeretett Juventusomban már több szezon óta is inkább a szélen játszatják, nem pedig középen. Így nekem is, ahogy az angoloknak is az marad, hogy elismerjék a találatot: Well done, Mario! A bronzmeccs, nem egy döntő, ezt érezni lehetett az ott mutatott angol játékon. Belgiummal már a csoportmeccsek során is találkoztak, ott egy góllal, a 3. helyért vívott meccsen 2-vel kaptak ki, de nem volt meglepetés, mert mindenki számára egyértelmű, hogy jelenleg a belga keret erősebb (pár év múlva már nem biztos, hogy így lesz), ezért is volt reális az eredmény. A 4. hely azért nem rossz eredmény, bár a korábbi generációkhoz képest ez a brigád volt a legközelebb ahhoz, hogy érmet szerezzen, ez végül mégsem sikerült, szomorúnak viszont nem kell lenniük, szerény személyem szerint ugyanis a mostani elvárást túlteljesítették az elődöntőbe jutással.
Éppen ezért a Premier League továbbra is zászlóshajója lesz az európai topbajnokságoknak, mivel itt játszik a legtöbb légiós és nagyon színes a paletta még a középcsapatoknál is. Plusz ne felejtsük el a hatalmas TV-s bevételeket amelyek miatt egy angol kiscsapat több anyagi jövedelemhez jut, mint egy nagyobb múlttal és névvel rendelkező olasz alakulat. Továbbá, többször megcsodálhattam, hogy a futball Angliában vallás és családi elfoglaltság egyszerre, hiszen a hétvégi meccsre járás több, mint fix program. Ez látszik is a bajnokikon, és pont az effajta lelkesedés és tűz miatt marad az angol labdarúgás klubszinten Európa tetején még hosszú-hosszú évekig. Szerintem az idén is jó eséllyel manchesteri harc várható a bajnoki címért és érdemes lesz az újjáépülő Arsenalra is figyelni.
Elérkeztem az utolsó válogatotthoz, mely nem kisebb tettet hajtott végre annál, hogy megnyerte a 2018-as oroszországi világbajnokságot. Franciaország már két éve is nagyon közel volt a sikerhez, és attól is csak hosszabbításban bukott el (Portugália ellen), bár mindenki őket kezelte esélyesebbnek. Ez most sem volt másképp, a horvátoknál amúgy is erősebb kerettel bírtak, ráadásul nekik nem volt három hosszabbításos meccsük egymás után, mint déli szomszédjainknak. A horvát fáradtságtól függetlenül is a franciáknak állt minden ezen a döntőn. Úgy nézett ki, hogy a mostani alkalommal senki és semmi nem akadályozhatja meg a franciákat abban, hogy végső győztesek legyenek. Hozzá kell tennünk, hogy a horvátok bár legjobb tudásuk szerint játszottak, pechesek voltak, mivel Mandžukić és Perišić is bár 1-1 találatot szerzett a meccsen, még kettőt összehoztak sajnos a franciáknak is, amivel már gyakorlatilag az első félidőben eldőlt a meccs. Hiába volt „csak” 2-1 az állás a galloknak féltávnál, az első félidőben úgy tudtak vezetni, hogy végig a horvátok nyomtak jobban és dominálták a meccset, mégis a szerencse a kékeknél volt. Ez a végéig így maradt, és bár a második félidőben már mutattak is valamit, az embernek az volt az érzése, hogy az egész VB-t tekintve nem adtak ki mindent magukból. Bár végig veretlenek maradtak (a csoportmeccsen két győzelem mellett csak Dániával volt egy unalmas 0-0-juk), az egyenes kieséses szakaszban pedig egyszer sem kellett hosszabbítást játszaniuk. Ez azért sok mindent elmond az erejükről, továbbá az is, hogy Argentínát, fordulatos meccsen ugyan, de az egészet tekintve simán verték, azon a meccsen voltak csak olyan pillanatok, amikor valami pluszt kellett hozzátenni, de olyankor Mbappé és Pavard is a helyén volt, Griezmann pedig szorgosan lőtte be a tizenegyeseket az egész tornán. A belgákon is átrágták magukat, bár ott „csak” egy góllal, mégis lerítt, hogy uralják a meccset. Mindezek tudatában tehát önbizalomtól duzzadva érkezhettek a döntőbe, ahol egy teljesen másik utat bejáró, áldozatok tucatját hozó horvát együttessel találkoztak. Egy laikus is képes lett volna megjósolni a végkimenetelt ilyen feltételekkel, de ettől függetlenül minden tisztelet kijár déli szomszédainknak, nemcsak a saját hazájuknak szereztek egy életre elegendő büszkeséget, de az egész világ megszerette a válogatottjukat.
Az előző 4 topbajnoksághoz pár éve csatlakozó Ligue 1 bár folyamatos fejlődést mutat, azért itt a legnagyobb a szakadék a kicsik és a nagyok között. Természetesen ennek főleg anyagi okai vannak, de azért játékban sem hasonlítható össze példának okáért a PSG a Nantes-tal, vagy a Lyon a Strasbourg-gal. A közel-keleti pénzpumpa sok évre bebiztosította a PSG folyamatos bajnoki címeit, és személy szerint sajnálom, hogy az ugyancsak nem kevés euróval ellátott Monaco, valamint a régebben domináló Lyon és Marseille duó már egyre kevésbé tud beleszólni a fővárosi csapat dolgába. Még azzal a ténnyel együtt is úgy gondolom, hogy Unai Emery-t a kispadon Thomas Tuchel váltotta, a keret bősége miatt nem tudja annyira elrontani a gárdát, hogy ne legyenek ők a top favoritok a bajnoki elsőség tekintetében. David Luiz nyilatkozta azt miután eljött a PSG-től, hogy a szezonjuk olyan volt, mintha Play Station-ön játszott volna, annyira könnyűnek érezte az egész évet összességében. Bár egy játékos véleménye még nem szentírás, azért sokat sejtet ez a megszólalás. A Ligue 1-et tekintve tehát nem az a kérdés, hogy ki fogja uralni a hazai bajnokságot, hanem, hogy a BL-t sikerül-e végre meghódítani a párizsiaknak, túl tudnak-e lépni a saját árnyékukon és elérnek-e egy elődöntőt esetleg döntőbe tudnak-e kerülni.
A sok okfejtésnek és találgatásnak természetesen nem kell véget érnie itt, mindenki fűzze úgy tovább ahogy szeretné, egyvalamit tudok csak garantálni: izgalmas idények elé nézünk legyünk akármilyen szimpatizánsok is.
