Mexikó és a VB nyolcaddöntők (’94-’18)

Edzők, presztízsgyőzelmek, egy-két blama és a nyolcaddöntők átka - áttekintés

A 2018-as világbajnokság előtt Brazília és Németország mellett Mexikó volt az egyetlen válogatott, amely az elmúlt hat VB-n mindig továbbjutott a csoportjából. Azóta már tudjuk, hogy a németek kiestek ebből az egymagában semmit sem érő, de mindenképp szóra érdemes társaságból. Az, hogy ki meddig jutott, az egy másik kérdés… Mexikónak ugyanis hetedszer is a nyolcaddöntő jelentette a végállomást. Tetszik vagy sem, de bizony Mexikót évek óta a nagyobb csapatok között illik emlegetni. Valahol az atletikus de taktikailag nem elég fegyelmezett afrikaiak és a sztárokkal teletűzdelt európai és dél-amerikai nagyhatalmak között foglalnak helyet. Érdemes megemlíteni, hogy az 1990-es világbajnokságról kizárás miatt volt kénytelen távolmaradni az azték alakulat, mivel a ’89-es ifjúsági mundiálon pár játékosuk meghaladta a korhatárt. Biztosra vehetjük, hogy a Hugo Sánchez vezette csapat kiegészülve azon játékosokkal, akik ’94-ben meghatározó tagok voltak (Jorge Campos, Alberto García Aspe, Benjamín Galindo), ’90-ben is túljutottak volna a csoportkörön…

A ’86-os hazai pályán elért negyedöntő óta hajszolja a mexikói válogatott az ötödik meccset (el quinto partido). 1994-2018 között majd’ mindenik világeseménynek más-más edzővel vágott neki az El tri, Javier “El vasco” Aguirre duplázott, hiszen ő volt a szakvezető 2002-ben és 2010-ben is. Csak azt furcsálltam vele kapcsolatban, hogy túlontúl ragaszkodott Oscar “El conejo” Pérez kapushoz, aki miatt a legnagyobb kedvencem Jorge Campos csak csere volt a távol-keleti VB-n, majd Pérezt képes volt a dél-afrikai VB-re is visszahívni, holott volt egy Memo Ochoánk. Mindezek ellenére vezetésével újra Copa América döntőt játszott a válogatott, amire előtte csak ’93-ban került sor és sikeresen behúztuk a 2009-es Aranykupát is, stílszerűen az USA ellen 5-0-ra.

Haladjunk sorrendben az elmúlt hét VB-n szakvezetőként irányító szakemberekkel. 1993 zsúfolt év volt a válogatott számára, ugyanis az Aranykupa mellett első ízben meghívást kaptak a Copa Américára is és ha már eleget tettek a meghívásnak, egészen a döntőig meneteltek. Miguel Mejía Barón vezetésével egy ütős válogatott alakult ki és akkoriban még az ötszörös spanyol gólkirályt, Hugo Sánchezt is a csapatban tudták. A Claudio “El emperador” Suárez, Ramón Ramírez, Luís García, Jorge Campos fémjelezte csapat hosszú évekre erős gerincet szolgáltatott a válogatott számára. Az alapcsapatot nevezték a Copa Américára, akik közül sokan pihenőt kaptak de nélkülük is sikerült behúzni a ’93-as Aranykupát. Mejía Barón mesterrel a válogatott élén a mérkőzéseinek majd’ a felét megnyerte Mexikó és ténylegesen nagy fegyvertény volt a Copa Américán a döntőbe surranni.

Közel három és fél év alatt Manuel Lapuente vezette a legtöbb nemzetközi tornán az El tri-t (7) és az ő nevéhez fűződik az eddigi legnagyobb (felnőtt) FIFA tornagyőzelem is: a hazai pályán, fergeteges meccsen, megnyert Konföderációs kupa, 4-3 a brazilok ellen. Kötelező megnézni az összefoglalót a legnagyobb videómegosztó portálon. Lapuente két felvonásban vállalt szerepet Mexikó élén, három Aranykupán szerepelt vele a csapat, ’91-ben csak beugróként egy amolyan C csapattal, ’98-ban és 2000-ben teljesjogú szakvezetőként, már sokkal versenyképesebb társasággal. A VB évében sikerült csúcsra jutnia és térségi bajnoki címhez segítenie Mexikót.

Aguirre mestert már korábban említettem. A 2002-es VB után az argentin bajuszkirály, Ricardo La Volpe vette át a válogatott irányítását. A cserekapusként világbajnok (‘78) mester nem vívta ki mindenki osztatlan támogatását, mivel nem jött ki jól a nemzet Blancójával, ami nem emelte a legnépszerűbb emberek közé, de nagy stratéga volt az biztos. Az ő vezetésével is nyert Mexikó Aranykupát, majd brilliáns játékkal lett negyedik a 2005-ös Konföderációs kupán, ahol büntetőkkel kaptak ki Argentínától és csak hosszabbításban a házigazda németektől a bronzmeccsen. Vezetésével győzte le Mexikó a 2004-es Copa Américán Argentínát a csoportban ahogy tette ugyanezt Brazíliával a már említett Konföderációs kupa menetelés során.

Miguel Herrera, akit csak egyszerűen Tetűnek becéznek, sem egy hétköznapi figura… de nem ám. A partvonalon lerendezett színjátékai, örömködései, vagy akár dühkitörései élményszámba mentek, de ne feledjük, hogy szenvedélyessége jó taktikai tudással párosult. Egy újságíróval történő, tettlegességig fajuló balhé miatt az Aranykupa győzelem után volt kénytelen felállni a kispadról. Bár egészen jó kerettel vágott neki a 2015-ös Copa Américának, csúfos blama lett belőle és a csapat már a csoportkörben kiesett. A taktikusságról meg csak annyit, hogy azért odarakta a látványos 0-0-t a brazilok ellen, ahol nem sok teret engedtek Neymarnak, és igen, bedarálták a már akkor is nagy nevekkel operáló (Modrić, Rakitić, Mandžukić, Perišić, sőt volt egy Pletikosájuk aki jobb, mint Subašić és ne feledjem Srnát…) horvátokat.

A professzor Juan Carlos Osorio megítélése sem volt éppen felhőtlen. Nekem személy szerint nagyon szimpatikus volt az edzői felfogása, nagyon célratörően játszott a vezetése alatt Mexikó, nem is csoda, hogy mérkőzéseinek jóval több, mint felét megnyerte. Titkon nagyon reméltem, hogy vele sikerül az áttörés. Két nagy verést vágnak a fejéhez, de ezeken érdemes elidőzni egy kicsit: a Chile elleni 7-0 (’16 Copa América ) és a németek elleni 4-1 a tavalyi Konföderációs kupán. Chile CA címvédőként érkezett soraiban a mindenkori legjobb chilei felhozatallal: Bravóval a kapuban, Medellel és Vidallal a középpályán, Sánchezzel és Vargas-szal a támadósorban. Volt egy Zamorano-Salas duó is régebb, de ezek a srácok rátettek egy lapáttal. Mexikó kétszeres ezüstérmes és háromszoros bronzérmes, tehát volt idő, amikor ügyeskedtek meghívott résztvevőként a dél-amerikai térségi bajnokságon. Nem hiszem, hogy szégyen lett volna kikapni az aktuális CA címvédőtől és igen, jó példa volt, arra, hogy gyors gólokkal igenis bárkit össze lehet törni… 7 gól ide vagy oda, túlzottan nagy verés volt ez, de a VB kvalifikációs diadalmenet miatt (meg)bíztak Osorióban. Arra persze senki sem emlékszik, hogy ugyanezen a tornán a csoportkörben Mexikó 3-1-re oktatta Uruguayt. Ami a németek elleni vereséget illeti, Mexikó sok mindent megcsillogtatott: megmagyarázhatatlan bizonytalanág a védelemben, szemet gyönyörködtető támadásépítés, ahol éppen az utolsó passz hiányzott, hatalmas Fabián bomba és taktikailag igen veszélyes terület átengedés, hogy majd kontrákkal lepjék meg a németeket, ez utóbbi például nem jött be, de rá egy évre a VB-n azért megtapasztalhatták, hogy milyen a pragmatikus azték kontra Chucky Lozano jóvoltából.

Átfutva az elmúlt hét világbajnokság csoportkörében lejátszott meccseit, megfigyelhető, hogy ütős ellenfelek is megfordultak a mexikóiak kvartettjében, a horvátokkal és olaszokkal kétszer is találkoztak a csoportkörben, előbbieket mindkétszer legyőzték, utóbbiak ellen pedig a taljánoknak hízelgő egyenlő született úgy ’94-ben, ahol csak nagyon szerencsétlen módon bukták el a döntőt, mint 2002-ben, ahol már a négy évvel későbbi világbajnok játékosok zöme szerepelt.

Meglepő viszont a kiszámíthatatlan, norvég aranycsapattól való vereség, az Angola elleni színtelen szagtalan null-null, akárcsak a házigazdák elleni 1-1 a dél-afrikai VB nyitómeccsén. A svédek elleni ötlettelen játék és 3-0-as vereség pedig egyenesen megmagyarázhatatlan, főleg annak tudatában, hogy a németek elleni presztízsgyőzelem kapcsán kézben volt a csoportelsőség és így a brazilok elkerülése. Egészen biztos, hogy jóval könnyebb lett volna Svájc ellen és itt kicsit sem degradálom Shaqiri-ékat.

Emlékszem, hogy több esetben is alábecsülték a zöldek erősségét, erről a hollandok és belgák (‘98), horvátok és olaszok (‘02) valamint a franciák (‘10) is tudnának mesélni. Élményszámba ment a belső feszültségektől szétrobbant franciák elleni 3-1, a nagyon látványos de góloktól mentes brazilok elleni meccs (‘14) köszönhetően Memo Ochoának, aki kivédte Neymarék szemét. Ide sorolható továbbá az idei VB-n aratott 1-0-ás győzelem a németek ellen.

Ami a megszerzett pontokat illeti még sosem sikerült maximális ponttal zárni a csoportkört, de alapjáraton egy-egy győzelem, egyenlő és vereség, azaz 4 pont is elegendő lehet a továbbjutáshoz. Az Egyesült Államokban rendezett eseményen még csak 24 csapatos volt a VB, ott akár a harmadik hely is továbbjutást ért. Hihetetlen körbeverés volt de Mexikó jött ki győzedelmesen belőle. A bulgár aranygeneráció azonban, ha nehezen is, de kifogott Camposékon. ’98-ban sikerült meglepni a németalföldieket és a hollandokkal karöltve továbbjutni, igaz, így a németek következtek akik ellen hősies küzdelem ide vagy oda de vezetés után “sikerült” kikapni. Hasonló forgatókönyv volt 2014-ben a hollandok ellen… A távol-keleti VB-n mondhatni jól jött a csoportelsőség és nem is kellett senkinek extra motiváció az amcsik ellen, nem hiszem, hogy alábecsülték volna az északi szomszédot de az a meccs egyszerűen Landon Donovanről szólt. Sajnos, pedig a nyolcaddöntős csapatok közül, reálisan nézve, ők voltak a legkézenfekvőbbek az elmúlt hét VB-t tekintve. Mexikói szemszögből a németországi valamint a dél-afrikai seregszemle végkimenetele kísértetiesen hasonló volt, 4-4 megszerzett pont, második hely és argentin tangó a nyolcaddöntőben, előbb egy bődületes, hosszabbításban szerzett, Maxi Rodríguez gólnak köszönhetően. Rá négy évre kellemetlen volt Tévez méteres lesgólját újranézni a jelenlevő nézőknek, ugyanis véletlenül (?!) a helyszínen is megismételték a kérdéses esetet, nemcsak a TV-ben… mindez a videóbíró bevezetése előtt nem volt épp a Mexikó-szimpatizánsok ínyére még akkor sem, ha jobb játékosok alkották a gaucho keretet. 2014-ben, mintha a mexikóiak erejét elvette volna a brazilok elleni nagyon taktikus meccs valamint a horvátok kellően sima legyőzése, mert sajnos a hollandok ellen nem tudtak 100%-on pörögni és azzal a kérdéses büntetővel az utolsó percekben végül alulmaradtak. Pár hónapja a németek ellen focizták ki magukat a derék mexikóiak, félgőzzel is hozták a kötelezőt Dél-Korea ellen, majd jött a svéd blama és az egyértelműen jobb erőket képviselő brazilok elleni vereség.

Elmondható, hogy mindig sikerült a nagyok vagy nagyobbak dolgát megnehezíteni, de valami extra mindig hiányzott, hogy ‘86 után újra legalább a negyeddöntőbe jusson a válogatott.