A ’90-es évek derekán kezdtem belelovalni magam a nemzetközi futballba úgy igazán. Az amerikai világbajnokság és az angliai EB szolgáltattak alapul, s hamar ki is szúrtam a kedvenceimet, akiket azóta is megkülönböztetett figyelemmel követek. Természetesen a focis- és sportújságok megjelenése (Focivilág és Sztár Sport) nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megismerkedjek egyéb csapatokkal, játékosokkal, mindez ugyebár a világháló térhódítása előtt. 21 év távlatából már remélhetőleg nem esek bele a divatdrukker kategóriába, ez a kifejezés viszonylag új fogalom, de mondjuk már 1997-ben is értettük a rejtett tartalmát. Ha jól emlékszem, akkor épp egy Cantonáról szóló cikket olvastam a legaktuálisabb balhéja vagy excentrikus viselkedése kapcsán de a Manchester United csapatnevet már az Euro’96-os közvetítések során is hallottam (Gary és Phil Neville-t beválogatta és játszatta is Terry Venables angol kapitány, igaz ugyanebből a generációból Beckham és Scholes ekkor még nem volt ott, továbbá Schmeichel már javában a Vörös ördögöknél védett a turné ideje alatt), így gyorsan összekötöttem a játékosokat a klubbal és bizony szépen lassan kibontakozott a MU drukkerségem. Ebben szintén segítségemre volt a Panini matricásalbum, amit intenzíven a ’96-os EB kapcsán kezdtem el gyűjteni.
Teljességgel kijelenthető, hogy jókor választottam csapatomnak a United-et, mert minden idők legjobb hazai nevelésű generációja került ki akkoriban az akadémiáról, akik a nagyon is közeli jövőben elsőként tudtak triplázni (azaz megnyerni a hazai bajnokság és kupa mellett a Bajnokok Ligáját is) és éveken keresztül uralták a Premier League-et. A már említett Neville tesók, Beckham valamint Scholes mellett ott volt a villámléptű walesi Giggs és a szürke de hasznos Nicky Butt is. Ezt a csikócsapatot olyan edzőfejedelem vezényelte, mint az utánozhatatlan Sir Alex Ferguson. A legnagyobb! Mai napig gyermeki öröm ragad magával, ha bármilyen alkalomból (évfordulók, év végi visszatekintések, nagy fordítások stb.) látom azt a generációt vagy a ’98-’99-es BL szezon meccseit, összefoglalóit. Az alábbiakban kitérek a főszereplőkre pár mondat erejéig.
Az alapcsapat, amely, bármennyire is hihetetlen, csak kétszer szerepelt az alábbi összeálításban egyszer a Premier League-ben 1999 februárjában a Coventry City elleni 1-0-ás idegenbeli siker alkalmával és egyszer a Bajnokok Ligájában az Inter elleni párharc első felvonásán amint arról a megbízható transfermarkt.com oldal is tanúskodik:
Peter Schmeichel – 1 – a dán óriás, hatalmas termete egymagában tiszteletet parancsolt, de kivételes képességű kapus volt. Nem kimondottan jött ki jól több csapattársával sem, de ez valahogy nem tűnt fel a gyepen. Nagyságáról nagyon sokat elmond az a tény, hogy évekbe került a minőségi pótlása Edwin van der Sar személyében. A hollanddal is diadalmaskodtunk a BL-ben de ez egy másik történet. Schmeichelnek még a legvérmesebb United drukkerek is elnézték, hogy kis portugál kitérő után a Manchester Cityben is lehúzott egy szezont.
Gary Neville – 2 – kedvenc jobb oldali védőm, a megbízhatóság mintapéldánya. Önéletrajzi könyvében is kifejti, hogy a sok és kitartó munka segítette abban, hogy ilyen karriert tudhasson magáénak. Sajnálatos, hogy főleg karrierje végén több sérülés is hátráltatta. Kerülte a csillogást, gyűlölte a Liverpoolt és ennek örömmel hangot is adott (szinte) mindig. Munkabírása példaértékű és hosszú évekig volt meghatározó vezéregyénisége majd csapatkapitánya az együttesnek. Egész karrierjét a Unitednél töltötte és jobbnál jobb beadásokkal szolgálta ki a támadókat és még a védekezésre is maradt energiája.
Jaap Stam – 6 – Sir Alex a mai napig az egyik legnagyobb hibájának tekinti, hogy elengedte a 2001-2002-es szezon közben a morózus hollandot. Pótlása nem váratott olyan sokat, mint a dán kapus esetében (jött ugyanis Rio Ferdinand) de minden bizonnyal sokkal több idényen keresztül illett volna a védelmünk tengelyében alkotnia, mint három és fél nálunk töltött szezonjában. Látva, hogy milyen éveket húzott le a Lazio majd a Milan színeiben valóban kár volt érte. Ugyanakkor semmiféle panasz nem érheti, mert kifogástalanul takarított hátul. Termetéhez képest nem is volt olyan durva és általában okosan játszotta meg a labdákat.
Ronny Johnsen – 5 – Lehet, hogy nem volt a szó legszorosabb értelmében világklasszis vagy generációja legjobbja, de Fergie rendszerében maradéktalanul meghálálta a bizalmat és sallangmentesen hatástalanította a támadásokat. Johnsen ’96-’02 között hat szezont töltött nálunk, az első háromban volt kimondottan kezdő majd fokozatosan háttérbe szorult, de a triplázás évében még javában teljes fényében csillogott. A MU után az Aston Villában is volt két jó szezonja és a Newcastle-ben is megfordult.
Denis Irwin – 3 – ami a jobb szélen Neville, az a balon Irwin. Az ő életrajzi könyvét nem olvastam, de nagyon hasonló volt a habitusa, munkabírása, természete, mint a Garyé. Ami mindenképp kiemelhető az ír esetében, hogy nagyon biztoslábú büntetőrúgó volt és a szabadrúgásai is élményszámba mentek. A triplázó alakulat egyik nagy öregje volt, visszavonulása után nagyon furcsa volt más hátán látni a hármas mezt.
David Beckham – 7 – kétségkívül a legnagyobb angol kedvencem. Nagy kár, hogy a válogatottal nem tudott egy tornán sem nagyot alkotni, de legalább kivételes klubkarriert tudhat a háta mögött. A triplázós év egyik legfőbb letéteményese, beadásai és állított labdahelyzetből betekert lövései csodálatosak és, ami ennél fontosabb, hajszálpontosak voltak. 1999-ben a BL szezon legjobb játékosának választották és az évvégi Aranylabda szavazáson második lett. Akik megkérdőjelezik képességeit, azoknak ajánlom a mindenkori csapattársai dicséreteit és elismerő szavait Zidanetól kezdve Ibrahimovićon át Roberto Carlosig.
Roy Keane – 16 – ha Paul Scholest forrófejűnek tartom, akkor mit mondhatnék Keano-ról? Mondjuk azt, hogy gépállat és itt lehet, hogy még finoman fogalmaztam. Sokkal inkább a védekezés volt a feladata, így Scholes több teret kapott kreativitása kibontakoztatására. Keane volt Fergie jobbkeze a pályán, agresszívitása sokszor ment át alattomosságba és rendre a sportszerűség határát súrolta, de kitette a lelkét a pályára, hatalmas vezér volt és ezt nagyon nagyra értékelték a Vörösök drukkerei. Mondhatni, dicstelenül távozott a csapattól, de megannyi címmel a háta mögött tette mindezt.
Paul Scholes – 18 – a vörös nindzsa generációja egyik legjobb középpályása volt. Olyan nagyságok, mint Xavi és Zidane is ódákat zengtek róla. A box to box középpályások védőszentje, aki minden téren (labdaszerzés, ütközés, távoli lövések) maradandót alkotott, nagyszerűen látott a pályán és Sir Alex egyik leghatékonyabb katonája volt. Forrófejűsége párszor kiütközött de ez posztjából adódóan benne volt a pakliban. Idejekorán visszavonult a válogatottból, hogy minden erejével a MU-ra koncentráljon. A Bayern elleni döntőt eltiltás miatt ki kellett hagynia de elévülhetetlen érdemei voltak abban a menetelésben (is).
Ryan Giggs – 11 – ha Gary Neville és Denis Irwin, akkor David Beckham és Ryan Giggs. A valaha volt legdekoráltabb MU játékos, hosszú karrierjét hihetetlen profizusának köszönhette. Sokoldalúságára jellemző, hogy amikor megkopott a sebessége, akkor a középpálya közepén alkotott maradandót. 632 Premier League meccset játszott, ezeken 109 gólt szerzett és 162 gólpasszt osztott ki, és akkor a 141 Bajnokok Ligája meccsét nem is említettük… Karrierjét teljességel a MU-nak szentelte, ahogy tette ugyanezt Gary Neville és Scholes is.
Andy Cole – 9 – és Dwight Yorke – 19 – nem lehet ezt a két palit külön-külön emlegetni. Cole jóval korábban csatlakozott hozzánk, mint Yorke és Andynek sok ékpárja volt már a trinidad-tobagói előtt de kétség sem férhet hozzá, hogy ők ketten voltak igazán elemükben. Hihetetlen páros voltak, behunyt szemmel is megtalálták egymást, minden mozdulatuk élményszámba ment. Az összes sorozatot figyelembe véve a ’98-’99-es szezont 53 góllal zárták (Cole: 24, Yorke: 29) akkoriban keresve sem találtunk jobban termelő gólpárost Európában. Elképesztő de ez az “ikerpár” jobbal, ballal, fejjel, ollóval, sarokkal, kombinatív egy-kettőzés után, egyszerűen bárhogy és bármikor képes volt gólt szerezni. Ha kellett lesipuskásként alkottak nagyot, de ördöngős cselsorozat után is szereztek szépségdíjas gólokat. Aránylag hamar, két-három jó szezon után, leáldozott a csillaga ennek a csatárpárosnak, de akinek élete főműve a ’98-’99-ben véghezvitt didalmenet még úgy is, hogy a döntő nagyon nem róluk szólt, az biztos, hogy boldogan vonulhatott vissza. Számomra ez a kettős örökre a legnagyobb kedvenc marad, pedig rengeteg csatárfenomén fordult meg előttük és utánuk is a MU-nál.
Cserék:
Teddy Sherinhgam – 10 – és Ole Gunnar Solskjær – 20 – őket is csak együtt tudom értékelni és nemcsak azért, mert a Cole-Yorke időszámítás alatt rendre csereként jutottak szóhoz, vagy mert az élet fura fintora kapcsán pont a döntőt sikerült nekik megnyerniük az előbbiek helyett. A triplázás évében egyszerűen mindenkinek, matematikai pontossággal megvolt a helye a gépezetben, ebben is rejlett Fergie nagysága, hogy vezényleni tudta ezt a tehetségektől túltengő társaságot. Úgy Teddy, mint a Babaarcú orvgyilkos bármikor képes volt megváltoztatni a meccs képét és állását, egy percig sem húzták az orrukat és mindig a maximumot nyújtották, ha a menedzser hozzájuk fordult.
Nicky Butt – 8 – és Phil Neville – 12 – mindketten a híres ’92-es generáció tagjai (kiegészülve Beckhammel, Giggs-szel, Scholes-szal és Gary Neville-lel), akik 1992-ben ifjúsági FA-kupát nyertek és hosszú éveken át meghatározó tagjai voltak a Vörös Ördögök csapatának. Nem hiszem, hogy epizódistának lehet nevezni olyan játékosokat, akik több, mint 300 alkalommal szerepeltek a MU-ban, mindketten alázatos katonái voltak Fergienek de mégis ők voltak a ’92-es generáció legkevésbé fajsúlyos tagjai, remélem ezt nem veszik sértésnek.
Henning Berg – 21 – hosszú évekig volt Norvégia csapatkapitánya, ’97-’00 között szerepelt nálunk, norvég honfitársa, Johnsen, gyakrabban volt Stam védőpárja, de Berg is kivette részét a menetelésből vagy ha éppen őt vezényelte Fergie a holland mellé. A norvég válogatottban is egymás oldalán szerepeltek, így összeszokottságukat jól kamatoztatták a MU-ban is.
A menedszer:
Sir Alex Ferguson – beszéljenek róla a számok és egy idézet: 1986 november 6 és 2013 május 19 között kereken 1500 (!) mérkőzésen vezette a Manchester United-et és ezekből 895-ször győztesen vonulhatott az öltözőbe, mindössze 267 alkalommal veszített és összehozott 338 döntetlent. “Mások megfigyelése, a tanácsaik meghallgatása és az olvasás mások életéről a három legjobb dolog, amit az életben valaha is tettem” – olvashatjuk a Vezetés című könyvében.
Nagyon röviden a BL menetelésről:
Érdemes felidézni, hogy már a csoportkör (Bröndby, Barcelona, Bayern München) kemény erőpróbára késztette a United-et, majd sorrendben következett az Inter, Juve és Bayern. A csoportbeli 2-2 és 1-1 után nagyon a bajoroknak állt a zászló a döntőben de mindannyian ismerjük a végkimenetelt. Eltiltás miatt Scholes és Keane sem vállalhatta a játékot, az egész szezonban betonbiztos belső középpálya így megbomlott és az oda vezényelt Blomquist és Butt sem tudott felnőni a feladathoz. Érthetetlen módon a Cole-Yorke páros is pont a döntőre fogta ki a legroszzabb napját, szerencsére volt, aki helyettük is megoldja. Bár nagyon nehezemre esik, de illik sportszerűen megemlékezni a Bayern-ről is, akik szintén a triplázás kapujában álltak egy esetleges BL-győzelemmel. Nem került volna rossz kézbe a serleg az biztos, de kárpótolta őket a sors két év elteltével. A legenda szerint Lennart Johansson az UEFA akkori elnöke már javában a liftben tartózkodott és készülődött átadni az érmeket a bajoroknak, azonban mire megérkezett már bekövetkezett a csodálatos fordítás, pedig már a serleget is Bayern színekbe öltöztették…
Profilkép: deskgram.org
