A kulturális napon Shushiba látogattunk, ahol az arcahi nemzeti múzeumot jártuk körbe, sok neves művész alkotását vettük szemügyre. Ezt követően az egykori frontvonal helyszínére mentünk, csodálatos látkép fogadott, amolyan Vargyas-szoroshoz fogható látvány, csak, hogy megint a hazai tájakkal vonjak párhuzamot. Említettem már az arcahi nép kedvességét, segítőkészségét és vendégszeretetét de ami a természetben való barangolás után várt ránk egy tisztáson az minden elvárásunkat fölülmúlta. A csapatok, előljárók, játékvezetők valamint a média képviselői külön kis lugast kaptak, az asztalokon pedig arcahi ételkülönlegességek sorakoztak, minden, ami szem-szájnak ingere, igazi terülj-terülj asztalkám. Gyanítom, hogy a legtöbb csípős paprika a mi asztalunkról fogyott el. Szomjunkat pedig jó örmény borokkal olthattuk. Közben a helyi hagyományörzők különleges néptáncukkal és zenéjükkel színesítették a műsort, sokan követték a helyieket és beálltak a körbe, de a legtöbben a hűvös árnyékból követték az eseményeket.
Shushiban volt szerencsém nyilatkozni egy baszk újságírónak, majd egy lelkes orosz fotós-újságíró hölgy csatlakozott hozzánk, akinek örömmel számoltunk be a válogatott eddigi teljesítményéről, eredményeiről, Székelyföld helyzetéről valamint a kisebbségi lét kisebb-nagyobb harcairól pár játékos és Kristóf társaságában. Rá pár napra az egyik önkéntes lány szólt, hogy nyilatkozni kéne az állami televíziónak. Senki sem tartott velem, így egyedül vállaltam be a médiaszereplést. A központi parkban került sor a felvételre, vagány három perces szösszenetet vágtak össze a közel tíz perces kérdezz-felelekből. Érdeklődtek az arcahi vendégszeretetről, hogy hogyan érezzük magunkat, milyen élményekkel térünk haza meg ilyenek.
Délutánonként leginkább a szállodánk szalonjában ütöttük el az időt, voltak kártyapartik, billiárd párharcok, volt aki a lelkes önkéntes lányokkal igyekezett örményül tanulni és magyar szavakat tanítani vagy épp a történelmi dolgokat osztották meg egymással. A legtöbben mégis a szemközti stadionban zajló meccseket követtük, ha úgy érkeztünk vissza, hogy éppen zajlott valami. Szállásunk egy nagyon komoly skybox rálátást biztosított Arcah legnagyobb befogadóképességű stadionjára, ahol a megnyító és majd a döntő is zajlott.
Az igazság az, hogy olyan elképesztő hőség uralkodott már egészen korán reggel, hogy jobb volt otthon hűsölni és élvezni a légkondi okozta örömöket. Persze a szabadnapokon is igyekeztünk azért hasznosan elütni az időt. Voltunk úszni a szállásunkhoz közeli hotelbe, ahol hamar kezdetét vette a székely fejlesztésű „fejes-teqball”, természetesen a magas termetű játékosok, mint Rózsa, Hadnagy Isti és BB előnyt élveztek a többiekhez képest. Szerencsére jól voltak elosztva a csapatok. Egy idő után, pedig nem volt túl késő és nem is kellemetlenkedtünk, kitessékeltek minket, így a szemközti műgyepes pályára mentünk és klasszikusnak nevezhető 3-3 fős lábtengó csaták egész sorozatát játszottuk le a tűző napon. Többen kedvet kaptak és legközelebb népesebb csapatok verődtek össze, nagyon jó móka volt.
Számomra nagyon érdekesnek hatott, hogy a tömegközlekedésen (15-20 személyes és kellőképp régi buszok közlekedtek) az utazás végén kell kifizetni a jegy árát. Igaz ugyan, hogy egy kamera figyelt a sofőr tükre fölött, de szerintem sunyizni is egészen könnyen lehet(ett volna), jóllehet senki sem élt vissza ezzel. Minden megállónál, az éppen leszállók, egy nagy kerek mágnesre dobálták az aprót.
Amint közeledett a torna vége a lelkes önkéntes lányok egyre szomorúbbak lettek. Mi pedig eldöntöttük, hogy mindannyiunk által dedikált székely zászlókat adományozunk nekik. A teljes hotel személyzettel nagyon barátságos viszony alakult ki, a menedzser magyarul is kiírta a kaják nevét, mert bizony volt olyan speckó étel, ami ismeretlen de nem idegen volt a székely gyomornak. Nem szabad elmenni szó nélkül a sofőrünk mellett sem. Talán Rafik volt a becsületes neve, de mi a Karcsi bá’ nevet ragasztottuk rá, amit olyan büszkén viselt, hogy még a busz ablakába is kitette a székely válogatott logója mellé.
A visszafelé útunk szinte-szinte könnyes búcsúba torkollott, megható búcsúzkodás vette kezdetét. Eredményesség ide vagy oda a figyelmességünk, lazaságunk és barátságosságunk nagyon megfogta a vendéglátóinkat. Amúgy úton-útfélen lelkes (foci)rajongókba bukkantunk, volt, hogy a játékosok városnézés közben keveredtek egy kis utcai fociba a helyi lurkókkal. Lássuk be, jobb, mintha utcai verekedésbe keveredtek volna… Bár, gyanítom, abban sem vallottak volna szégyent.
S akkor mit szóljon a Tyoma becenévre hallgató helyi kissrác? Történt ugyanis, hogy az ünnepélyes megnyitón feltűnt neki a nem mindennapi hajkoronát viselő kapusunk, Farkas Robi. Onnantól kezdve minden meccsünket végigkövette, sőt az önkénteseink közbenjárásával találkozott a teljes csapattal és újdönsült kedvencével, Robival is. Képzeljétek el, Tyoma még a haját is olyanra festette, mint Robi, mert ahogy ő fogalmazott „olyan akar lenni, mint Robi”. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy ő is kapus, akkor ez a nem mindennapi történet egészen elképesztővé válik. Hogy a foci mi(k)re is képes…
Az a közel hét órás út, ami Sztepanakerttől Jerevánig várt ránk most sokkal gyorsabban telt el, mint amikor a másik irányba mentünk, a magam részéről ez megint csendes elmélkedéssel telt. Odafele a fáradtság és az ismeretlenbe való utazás miatt, most pedig az elképesztő élmények frissessége miatt. A vadregényes táj bámulása volt a közös az oda-vissza útban. Koradélután érkeztünk Jerevánba s tudtuk, hogy jó pár óránk van körülnézni a központban, úgyhogy a szállásunkon való lepakolás után gyorsan belevetettük magunkat a jereváni délutánba, ami éjszakába torkollott. Enyhén szólva nem sikerült jók összehangolni a taxik egyazon helyre való érkezését… mondjuk úgy nehéz, ha nincs közös nyelv a taxisöfőrrel. A három brigád három különböző helyről igyekezett találkozni egy sör mellett. Legalább mindenki mást-mást fedezett fel Jerevánból. Négyen (Kristóf, BB, Boti és jómagam) Budapestre repültünk valamikor hajnalban, így 2 körül le is léptünk, a többieknek volt még egy jó napja ellébecolni Örményország fővárosában. Mint a lőtt vad olyan állapotban érkeztünk vissza Budapestre, nekem pedig nem volt természetes a mosolyom másnap a melóban…
Öt éve a nyaralásom érdemi részét a székely válogatottal való portyák teszik ki és teszik felejthetetlenné. Nagyon büszke vagyok a mindenkori csapatra és arra a közösségre, amit építünk, valamint mindarra, amit képviselünk. Erőssebben térünk vissza!
