Az EB bronz után kellőképpen nagy volt az elvárás csapaton belül és ahogy értesültem róla a CONIFA közeli médiában is. A szervezkedés, ügyintézés most sem volt problémamentes, mintha a belső kommunikáció sem ment volna elég gördülékenyen… de minden megoldódott végül és sikerült az eddigi legerősebb kerettel kiutazni Londonba. Az EB bronzérmes alakulatból tizennégyen most is a csapattal tartottak, köztük a nagy öregek Szőcs Lóri, Csíki Dénkó is, bár előbbi nem sokat volt játékban (a csíki Imperial Wet futsal csapatának volt a játékos-edzője, inkább csak edzője), utóbbi sem, főleg egy hosszadalmas sérülés miatt. Ők ketten az összes eddigi nagy tornán (Euro ’15, VB ’16, Magyar Örökség Kupa ’16, Euro ‘17) szerepeltek a válogatottban. Kimaradt a keretből Silion Petru (Szováta), aki a válogatottsági csúcstartó volt Dénkóval karöltve és annak ellenére, hogy rendre védőként számoltak vele, 5 találatával a góllövők között is előkelő helyen tanyázott. Ő sajnos munkahelyi kötelezettségek miatt maradt távol. Az utolsó keretszűkítésnél kimaradt még Modra Lehel (Székelyudvarhelyi FC), Mánya Szabolcs (Futsal Klub Székelyudvarhely), Székely Ervin (Székelyudvarhelyi FC) házasodni készült, Vizi Tamás (Székelyudvarhelyi FC) személyes elfoglaltság miatt maradt ki, Szakáli Botond (Malomfalva) pedig most nem kapott behívót. Ami az új arcokat illeti, nagyon is örvendetes, hogy az romániai I. Ligából is sikerült beválogatni játékosokat így a Fülöp testvérek, István a Sepsi OSK-ból valamint Lóránd a FC Botoșaniból is a kerettel tartott. Előbbi kirobbanó formában fejezte be a bajnokságot, az ő góljainak is köszönhetően a háromszéki csapat megőrizte tagságát az elitben. Utóbbi egy hosszas sérülés után tért vissza, neki minden bizonnyal jó felkészülés lesz a VB. Az utóbbi évek legjobb góltermésével bíró játékos, a szentgyörgyiek legendája, Hadnagy Attila, a kezdeti reménykedés ellenére sajnos személyes és családi okok miatt nem tarthatott a kerettel Londonba. Az EB csapathoz képest újdonságként hatott Nagy Barna valamint Magyari Szilárd (mindkettő FK Csíkszereda) szereplése, ők a 2015-ös debreceni EB után lettek újra a keret tagjai. Visszatérő volt még Hodgyai László (szintén FK), aki egyetemi kötelezettség miatt volt kénytelen kihagyni a tavalyi EB-t, valamint Gazda József, aki tavaly sikeres selejtező mérkőzést játszott a Kézdivásárhellyel. A Fülöp fívéreken kívül újonc volt még: Kilyén Szabolcs, Mitra Szilárd Szeredából és Tankó Zsolt Kézdivásárhelyről.
Jó előre le volt tisztázva, hogy mi ketten Csizivel Budapesről indulunk és hogy a kárpátaljaiakkal utazunk majd Londonig. A keret többi része Kolozsvárról repült az angol fővárosba, Kristóf pedig jelenlegi lakhelyéről érkezett. Az indulási nap hajnalán Csizi eljött értem és együtt autókáztunk ki a reptérre. Landolás után nehezemre esett megtalálni a buszt, sajnos senki sem volt egy kicsit sem segítőkész, gondolok itt leginkább a kárpátaljaiakra, akik azt hihették, hogy majd én mindent előkészítek nekik… nem tudtak angolul, nem igazán tettek lépéseket a közös ügyintézés sikeressége érdekében. Megoldottam valahogy. Volt szerencsém még 2010-ben Londonba látogatni, igaz csak másfél-két napig de már akkor szembesültem azzal, hogy bizony a londoni méretek, közlekedés és multikulti elég sokkoló. Jó két órás útunk volt a reptérről a szállásig, a sofőr meg nem volt túl lelkes, hogy nem épp időben bukkantunk rá. Személy szerint döbbenten vettem tudomásul, hogy egy hatalmas mecsettel szemben volt a szállásunk. Nem megyek bele ebbe túlzottan, ez itt nem ennek a helye, de nem volt túlságosan bizalomgerjesztő, ettől függetlenül nyugodtan aludtam egész héten.
Nagyon korán érkeztünk így még nem adták, adhatták át a szobákat, nem maradt sok választásunk így Csizivel bevágtuk magunkat a bárpulthoz és ittunk az egészségére két sört, aznap volt ugyanis a szülinapja. Említettem még régebb Csizinek, hogy szeretnék egy mezt tőle, amit nagy meglepetésemre a szülinapi koccintás után átadott nekem. Nem nekem volt szülinapom de mégis én kaptam ajándékot. A 85-ös, meccsviselt Budafok mez büszke tulajdonoshoz került. Időközben megérkezett a kaja és végül befutottak a székely legények is. Nagyon jó volt találkozni mindannyiukkal. Tervben volt, hogy egy rövid pihenés után, mivel átadták a szobákat, ellátogassunk a VB nulladik napján szervezett sajtó összejövetelre, ahova időközben Kristóf is megérkezett, de sajnos senki sem volt túlzottan lelkes, hogy átutazza velem fél Londont. Az volt az alapgondolat, hogy a csapatvezetők és egy-egy játékos (csapatkaitány, vagy angolul jól beszélő játékos) képviseli az adott válogatottat, nos ennek fontosságáról nem tudtam senkit sem meggyőzni, így egyedül vágtam neki. Az út kimerítette a teljes kínszenvedés minden egyes pontját. Volt szerencsém nagyvárosi közlekedéshez már, de ez mindenen túltett, busz, villamos, metro, nagy meleg, angol ember sehol, eszméletlen zsúfoltság, hangok, zajok, sok szemét, nagyon megviselten estem be a CONIFA és a legtöbb csapat főhadiszállásaként funkcionáló puccos diákszállóba. Amire odaértem már minden érdemi dolog lezajlott, így is aránylag hamar összefutottam Kristóffal s amiután összeszedtük a válogatottnak szánt cuccot (elosztó trikók, 3 labda, kulacsok stb.) valamint szereztem egy hivatalos CONIFA VB-s pólót, belevetettük magunkat a londoni estébe és egy nagyon jót kajáltunk. Utólag megvártuk a pályaudvaron a fotósunkként érkező székelysportos admint, Pál Árpádot, Pikát és együtt mentünk vissza végre a szállásra.
Másnap, csütörtökön, már meccsünk volt, Tuvalu ellen kezdtük meg a második világbajnokságunkon való szereplést. A legnagyobb videómegosztó portálon több mérkőzése is megtalálható Tuvalunak, mindenféle óceániai térségbeli csapatok ellen, ahol azért néhol egész ügyesen szerepeltek, az mégis a bemelegítés első labdaérintéseinél világossá vált, hogy bizony nem vagyunk egy súlycsoporban. Szimpatikus, elég jó fizikumú de nem éppen atletikus alakulat, akiknek a VB-n való szereplés már egymagában örömteljes történés volt, futballtudásban azonban nem mutattak maradandót. Több debütánssal a kezdőcsapatban, a legerősebb felállásban kezdtük a találkozót és bár az említettek tudatában uraltuk a meccset, talán nem lőttünk annyi gólt amennyit a játék képe alapján lőhettünk volna. Kiemelendő, hogy Bajkó Barni mesterhármassal indított, ahogy az elvárható egy (EB) gólkirálytól és góllal tért vissza a válogatotba Magyari Szilkó is. Mindannyiunk számára a legkedvesebb történés mégiscsak a székely-magyar drukkerek vonulása volt, aminek a stadionba érkezve hangot is adtak és egész meccsen, mondhatni a VB teljes hossza alatt, hazai pályát és hangulatot teremtettek számunkra. Megható volt és nagyon nagyon jó érzés. Székely és Magyar Himnusz teli torokból kezdésnél és a meccs végén is, az elmaradhatatlan Nélküled, sok egyéb szlogen és rigmus (“Itthon vagyunk!”, “Vesszen Trianon!”) valamint ria-riázás, sok fotó és lepacsizás.
Természetesen örültünk a győztes kezdésnek, de tisztában voltunk vele, hogy a csoportbeli első két ellenfelünk szerény erőt képvisel. Meccs után elbuszoztunk a megnyitóra, Rózsa Árpád vállalta az egyszemélyes stadionkörbejárást. Fülig érő mosollyal lengette és ölelgette magához a székely zászlót. Egész nyugodtan csatlakozhattunk volna mi is hozzá, ahogy több csapat is tette az övéivel, de eredetileg csak egy képviselőt kértek a pályára. Maga a megnyitó közel sem volt olyan grandiózus, mint az észak-ciprusi, hogy az abháziait ne is említsem. Nem meglepő, mivel ennek a VB-nek nem volt kimondott házigazdája, így erről sem volt aki érdemben gondoskodjon. Nem volt ezzel baj, aránylag jól szervezettek voltunk és semmiben sem szenvedtünk hiányt, bár a kaja nem volt elég tartalmas és sokszor elég finom sem. Pénteken szabadnapot tartott a teljes VB mezőnye. Ellátogattunk a Buckingham palotához és rácsodálkoztunk Londonra.
Gyors egymásutánban, szombaton és vasárnap is jelenése volt a válogatottnak. Előbb Matabeleland ellen léptünk pályára, ahol nagyjából hasonló kaliberű ellenféllel találtuk magunkat szembe, mint az első találkozón. Minden bizonnyal itt is maradtak gólok a lábakban de alapjáraton jó iramú meccs volt, ami jól szolgált az összeszokottságnak, ha már nem sikerült túl sok közös edzést tető alá hozni. Több helyen is változtatott a csapaton az Ilyés Robi-Jakab Zoltán kettős, de az 5-0-ás siker így is a zimbabwei kisebbség csapatának volt hízelgő. A meccs előtt olyan hírek keringtek, hogy a csapat edzőjeként és nagyköveteként szereplő Bruce Grobbelaar védi majd az afrikaiak kapuját, de ez végül nem történt meg és sajnos nem is sikerült találkozni az egykori nagyszerű, többszörös angol bajnok és BL győztes legendával. Így sem volt hiány legendával való találkozásban, Kristóf ugyanis régóta tervezte, hogy összehozzon egy személyes találkozót a válogatott tagjai és Bölöni László között. Nyaralása közben szakított rank időt a (romániai) magyar labdarúgás egyik legnagyobb csillaga. Gondolhatjátok, hogy körberajongtuk de ő is készséggel állta a kérdéseket és látszott rajta, hogy ő is nagyon lelkes, hogy közöttünk lehet és a válogatott fővédnökeként végre találkozthat a teljes stábbal. A látogatásnak volt már előzménye a tavalyi EB előtt is nagyon kedves videóüzenet keretén belül kívánt sok sikert a góbéknak, ahogy ő fogalmazott.
A csoport utolsó meccsét, régi ismerősünkkel Padániával vívtuk, ahol egy tulajdonképpeni tétlen meccsen elég sima vereséget szenvedtük és Szőcs Lacika gólja csak a szépítéshez volt elég, így lett 3-1 az EB címvédőnek. A meccs előtt szerencsém volt egy újabb fergeteges londoni utazáshoz, ugyanis harmadmagammal (Jaxi és a kulturális napunkért is felelős Hompoth Dezső is velem tartott) hivatalosak voltunk a londoni Szent István házba a kint élő magyarok kulturális és közösségi házába. A vasárnapi szentmise után egy kötetlen beszélgetésre invitáltak minket s majd Kristóffal kiegészülve mentünk a közelben található pályára. Csúnyán lekéstük a szertarás érdemi részét, de kedvesen fogadtak és azért módom volt elmorzsolni egy-két gyors imát, hogy végül eljutottunk szent királyunk házába, rövid 3 órával korábban nem hittem volna, hogy valaha is jó véget ér a barangolásunk… A beszélgetésre a kedves hívek igen kevés száma volt kiváncsi de azért Kristóf és Jaxi dióhéjban előadták a válogatott eddigi négy évét és az igen rózsaszín jövőbeli terveket.
Magáról a meccsről nem érdemes sokat mesélni, igazából az volt a kérdés, hogy a legutóbbi VB-t nagyon szerencsétlenül elbukó Panjab lesz az ellenfelünk vagy a szintén jó erőket képviselő Nyugat-Örményország. Vereségünkkel a második helyen végeztünk és vártuk a keddi negyeddöntőt. A torna előtt már számolgattunk egy kicsit és akkor is világos volt, hogy számunkra az lesz/lehet majd a fordulópont. Amint utóbb kiderült a nyugat-örmények kerültek az útunkba. A kivonulás előtti rövid megbeszélés egy élményszámba menő lelkesítő beszédbe torkollott, az ott elhangzottaknak nem minden sora tűrné a nyomdafestéket de Robi szavait, elsőtől az utolsóig itták a fiúk és teljességgel meg is feleltek az elvárásoknak. Nem akarok érzelmes és csöpögős lenni, de azt a pár percet örökre meghatározó élményként viszem majd magammal. Harcos találkozó volt, mindkét alakulat habitusából fakadóan keményen de eleinte nem alattomosan játszott, kicsit elfajultak a dolgok amikor az örmények egyik hivatalos személyét kiállították és elküldték a kispadról. Talán a drukkerekkel került szóváltásba. A vége sokkal simább lett, mint amit mi a pálya széléről, a játékosok meg belülről érezhettek, de mint említettem a játékosok szinte transzba esve hajtottak mindvégig. Nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy belássuk, ezen a meccsen voltunk a legjobbak. A pár napja érkezett fiatalabbik Fülöp testvér, Lóri, megszerezte első gólját a válogatottban egy jó beadást pofozott a hálóba. Ő is a második válogatottságán szerezte meg az első gólját, ahogy tette ugyanezt báttyja István Matabeleland ellen. Érdemes kiemelni a fiatal Tankó Zsolt teljesítményét, nagyon szép góllal szerzett vezetést és igen, ő is a második meccsén talált be az ellenfél kapujába.
Cipruson kellőképpen nagy feneket kerítettünk a csoportból való kijutásnak, most inkább az elődöntőbe jutás jelentette a gát átszakadását, de közel sem volt akkora megalakulás, mint egy éve. Azért a Bromley FC csapatának szurkolói kocsmájában hangot adtunk örömünknek és büszkeségünknek. Kárpátaljával hozott szembe a sors, amivel alapjáraton nem is lett volna baj, jól megvoltunk a közös szálláson, sok (egykori) csapattárs és ismerős volt a két keretben. Ők is egészen jól meneteltek, ahhoz képest, hogy Felvidék helyett az utolsó száz méteren beugróként jutottak el Londonba és elég szűkös kerettel voltak kénytelenek szerepelni, meglepően jól vették az akadályokat. Ekkor még nem tudtuk, hogy bizony turpisság van a dologban, ami aztán csúnyán befolyásolta az utolsó pár napot és a lelkiállapotokat… A nevezés kapcsán merültek fel egészen alattomos mismásolások. Az a tény, hogy a kapusuk a zabolai (kovászna megyei község) Fejér Béla volt sok mindenkit, főleg hazai székelyt, zavart, csak éppen ők nem tudtak a háttérben zajló dolgokról. Ugyanakkor nem is ez volt a hátbaszúrás legfőbb oka, még akkor sem, ha Béla lett utólagosan a nyerőemberük. Több határidő is volt a nevezésre, mint említettem Kárpátalja Felvidék helyett ugrott be de azért volt nekik is idejük alkalmazkodni a dátumokhoz. Sejthető volt, hogy sikerül a Sepsi OSK-ból és a Botosani-ból is beválogatni a székely játékosokat, de akkoriban közel sem volt tiszta az OSK sorsa és csak két kapussal rendelkeztek a többszörös válogatott Niczuly Rolival valamint Fejér Bélával. Majdhogynem felváltva védtek a szezon során, de akkoriban már inkább Roli tűnt elsőszámú portásnak. Ugyanakkor a bentmaradásért folytatott harcban sem álltak éppen jól, nem volt világos, hogy kiesnek, bentmaradnak vagy az éppen a rájátszást érő 6. helyen végeznek az alsóházi küzdelem során. A fentiek ismeretében a szakmai stab úgy döntött, hogy kapusokat nem választ a bővített harmincas keretbe a háromszéki együttesből, ellenben Fülöp Istvánra és Hadnagy Attilára “igényt tart”. Amikor azonban szezon közben egy harmadik kapust is leigazoltak, akkor Sándor Pista bácsi az OSK technikai igazgatója és a nagynevű egykori NB1-ben is edzősködő kárpátaljai szakember kapva kapott az alkalmon és beválogatta Bécit az alakuló kárpátaljai keretbe. A CONIFA az ilyen “leigazolásokat” nem tiltja és mivel kapusposzton a lehetőségekhez mérten jól álltunk mi is, nem tekintettük nagy dolognak. Nem mellékesen a padániai keretbe bekerült az egykoron 65-szörös litván válogatott Marius Stankevičius, mivel jó tíz évet játszott a Serie A-ban (többek között a Brescia, Sampdoria és a Lazio csapatában) s karrierje végén észak olaszországban telepedett le. Ez teljesen rendben is van. Ami szemet szúrt, a kárpátaljaiakra visszatérve, hogy be nem nevezett játékosokat szerepeltettek a teljes turné során, ellenünk is bizonyítottan egy játékos, de lehet, hogy kettő. Feszült meccs volt és nagyon kellemetlen érzéseim voltak… Valahogy nem stimmeltek a dolgok. A meccsünk előtt zajlott a másik elődöntő az Észak-Ciprus – Padánia találkozó és a győztes törökök kissé megkésve hagyták el az öltözőt, amit mi kaptunk meg. Bezzeg a vereséget szenvedő olaszok hamar hazakullogtak. Volt is egy szóbeli megegyezés egymás között, hogy lehet, hogy egy kicsit csúszunk, és egy jó tíz perccel később kezdjük el az összecsapást. Minden a maga megszokott módja szerint zajlott, beöltözés, masszás, kivonulás, melegítés de mindez annak a tudatában, hogy van még időnk, hiszen tíz perccel később kezdünk. A szóbeli megegyezés ellenére Kárpátalja hamarabb ki tudott menni melegíteni, tehát hamarabb is végeztek még Mark Clattenburg játékvezetőt is a saját oldalukra vették és bizony le kellett csapnunk a bemelegítés végét, fittyet hányva az eredeti megállapodsra, így borult minden, a levezetés, a csapatmegbeszélés s hirtelen nagyon izgatott lett mindenki. A meccslap kapcsán is voltak furcsaságok. Én töltöttem ki először, majd átadtam a kárpátaljai kollágának és kezdetét vette a sunyizás: nem adták át a játékvezetői testületnek, különböző neveket tüntettek fel a mezszámok mellett, telefonálgattak, hogy akkor ki hányassal szerepeljen. Valami nem volt tiszta, jött a kezdés körüli lelki terror is. Sajnos ezt nem bírtuk kellőképpen. A meccs kiegyensúlyozottan indult majd egy bekapott gól után megvolt a lehetőség a felzárkózésra de Fülöp Isti kihagyta a büntetőt klubtársa, Fejér Béla ellen. Egyértelmű, hogy mindketten ismerik egymást, lehet, hogy jobb lett volna ha “ismeretlen” lövi azt a büntetőt. Ez a kihagyás sem minket erősített, az biztos. Kaptunk még két gyors gólt s amikor Benkő-Bíró Norbi nagyon szép gólt fejelt 15 perccel a vége előtt megpezsdült a játék. Amikor Bajkó Barni is betalált rá két percre, akkor meg méginkább… Óriási volt érezni ezt a feltámadást a kispadról, mindent elkövettek a srácok, hogy 3-3-ra kozmetikázzák a meccset, a CONIFA turnékon ugyanis nincs hosszabbítás, egyből büntetők következtek volna. Világos volt, hogy mindent egy lapra feltéve támadunk az üdvözítő gól reményében, de így hátul megnyíltunk, több térhez jutott Kárpátalja s ezt bizony könyörtelenül ki is használták egy kontra után. Illik kihangsúlyozni, hogy ki lehet kapni 4-2-re bárkitől, így Kárpátaljától is, csak a körülmények voltak fölöttébb furcsák…
Forrtak az indulatok és természetesen nem hagytuk szó nélkül az eseményeket. Utolsó percig nem volt tiszta, hogy utólagos óvás után döntőt játszunk vagy csak a bronzmeccs jut nekünk. Hát utóbbi. Egymagában a csalódottak párharca a harmadik helyért tartott csata, de az eszünk nem kimondottan erre fókuszált. Hátbatámadásként, magyar tesók árulása áldozatául éreztük magunkat… A Padánia elleni mérkőzésen ismét Somogyi Palika kapott lehetőséget a bizonyításra és (megint) nagyon kitett magáért a fiatal portás. Több poszton történt csere mindkét csapatban a csoportbeli találkozóhoz képest, de egészen jó iramú meccs volt. Több támadásunk is igen veszélyes volt de sajnos nem tudtuk bevenni Murriero kapuját. A mi oldalunkon meg Palika ihletett formában védett. Maradt a gól nélküli döntetlen, ami szerintem az olaszoknak volt inkább hízelgő, így következtek a büntetőrúgások. Csizi kezdte a párbajt és hatalmas gólt ragasztott a jobb felsőbe, a labda szinte a pókhálóba ragadt. Az egyik olasz hibázott így Szőcs Lacika lábában volt a továbbjutás, ő azonban kihagyta a sorsdöntő büntetőt. Egyáltalán nem számonkérés és szemrehányás akar ez lenni, simán csak tényközlés: ez Lacika második kihagyott tizenegyese volt válogatott büntetőpárbajban. A megingás Padánia felé billentette annak a bizonyos lelki mérlegnek a nyelvét, naná, hogy a következő játékosuk nem hibázott, nem úgy, mint a mi rugónk… Összességében az midenképp elmondható, hogy a 8 csapatos EB bronz után a 16 csapatos VB negyedik hely az igenis vállalható és biztosak lehetünk, hogy jó az irány, de sajnos megint ott lebeg felettünk, hogy “egy kicsit több volt ebben a csapatban…”. Azt gondolom, hogy erkölcsileg jelesre vizsgáztunk, ez most kevésnek bizonyult az éremszerzéshez, akik meg csalni próbáltak vagy nem kellő eszközökkel próbálkoztak, azoknak azt üzenem, hogy ne cibálják az oroszlán bajszát.
A sűrű klubszezon miatt nem lesz egyszerű barátságos meccseket lekötni, vagy ha igen, akkor minden bizonnyal nem a legerősebb összeállításban leszünk kénytelenek szerepelni, de így is valószínűsíthető, hogy jó erőkből álló csapattal jelenünk majd meg jövőre az EB-n. Vállalkozó szellemű kandidánsokban nincs hiány: Nizza, Hegyi-Karabah vagy akár Abházia. Majd a 2019 januárjában tartandó éves közgyűlésen kiderül, hogy ki lesz a házigazda. A székely válogatott mindenesetre készen áll a következő kihívásra.
Köszönjük a fotókat Pál Árpádnak (Székelysport). További képekért látogassatok el a válogatottunk Facebook oldalára: facebook.com/SzekelyValogatott/
