Folytatjuk székelyföldi és székely válogatott legendáink karrierjének bemutatását. A sorozat első részében Bajkó Barna pályafutását elevenítettük fel; ezt követte a Csizmadia Csaba szakmai életútját taglaló két rész. Most pedig egy újabb legendás csíkszeredai játékos – ma a Sepsi OSK másodedzője – karrierjének állomásait idézzük fel. Az első részben Ilyés Róbert saját szavaival mesél pályafutásának legfőbb állomásairól. A további részekben pedig majd tüzetesebben szemügyre vesszük páratlan karrierjét, képekkel és statisztikákkal gazdagon illusztrálva.
1984-ben tíz éves koromban Major Ágoston edzőnél kezdődött minden, akkor le is igazoltak és egészen 18 éves koromig, amikor elkerültem Maroshévízre, Csíkszeredában játszottam. 17 évesen mutatkoztam be a harmadosztályban, az akkori Csíkszeredai Rapid csapatában. 18 éves koromban Maroshévízre kerültem, onnan Székelyudvarhelyre, majd a katonaság ideje alatt ismét Maroshévízen fociztam, akkoriban a másodosztályba való feljutásért küzdöttünk, de alulmaradtunk a Falticsényi (Fălticeni) Foresta ellen. Ott tetszett meg a játékom a Foresta csapatának és három csapattársammal együtt leigazoltak a másodosztályba, onnan kezdtem aztán a lépcsőket megmászni. Az itt eltöltött időszak nehéz periódusnak bizonyult, de végül az akaraterőmnek és a kitartásomnak köszönhetően át tudtam lépni ezeket az akadályokat. Az első évben második helyen végeztünk a Petrozsényi Zsil mögött. A következő évben viszont feljutottunk az első osztályba és ott fociztam még egy és fél évet. Az 1. Ligában már érkeztek az ajánlatok, nagyobb volt a motiváció és a bizonyítási vágy is bennem, hogy még fennebb, egy nagyobb csapathoz kerülhessek. Egy Astra Ploiești elleni barátságos meccset követően Gabriel Stan szemelt ki, ő hívott a klubhoz. Nehézségek árán, végül az én kívánságomra elengedtek, így Ploiești-en töltöttem három szezont. Kellőképpen érett voltam már, amikor huszonhét évesen a Rapidhoz igazoltam.
Tudni kell, hogy a bukaresti csapatokba rendkívül nehéz beilleszkedni, mert nagy nyomás nehezedik a játékosokra. Bíztam magamban, mindig újabb és újabb célokat tűztem ki magam elé, és szerencsés voltam abból a szempontból, hogy egész pályafutásom alatt egyetlen vállsérülésem volt, egészségügyi problémák egyébként nem hátráltattak. A Rapidnál értem el tulajdonképpen a karrierem csúcsát, hiszen bajnokságot, kupát és Szuperkupát nyertem velük. Itt volt lehetőségem Európa Ligában és Bajnokok Ligájában szerepelni, esélyem nyílt nagy európai stadionokban játszani, nagy múltú klubok ellen, mint például az Anderlecht, ahol talán karrierem legnagyobb meccsét játszottam a Bajnokok Ligája selejtezőjében, gólt lőttem és gólpasszt adtam, de sajnos mégis elbuktuk a csoportba való továbbjutást, emiatt ez egy fájdalmas emlék marad.
2006-ban Azerbajdzsánból kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot. Csodálatos időszak volt ez is az életemben, hiszen a Khazar Lankaran csapatával bajnokok lettünk, megnyertük az azeri kupát, és még az a megtiszteltetés is ért, hogy a város díszpolgárává avattak. Az egyedüllét, a család hiánya miatt azonban másfél év után úgy döntöttem, hazajövök. Még a Khazar játékosa voltam, amikor megkeresett Răzvan Lucescu, hogy nagy terveik vannak Brassóban és számítanak rám, csapatkapitánynak nevezett ki és már az első évben feljutottunk az első osztályba. Még következett három sikeres év, sokszor szinte dobogós szinten, de voltunk Románia-kupa elődöntősök is, egymást követően kétszer. Aztán volt egy összetűzésem a brassói klubvezetéssel és közben Ioan Ovidiu Sabău megkeresett Marosvásárhelyről, ő ugye volt csapattársam a Rapidnál, így távoztam. Mondjuk itt az is közrejátszott, hogy nekem gyermekkoromban a kedvenc csapatom a Marosvásárhelyi ASA volt és úgy gondoltam ez jó hely lesz arra, hogy befejezzem a pályafutásomat. Egy szezon után végre hazatértem a VSK-hoz (később FK), Szondy Zoltán és Ráduly Róbert Kálmán polgármester is támogatott, az volt az elképzelés, hogy hozzunk létre egy ütőképes csapatot a helyi játékosokból és jussunk fel a harmadosztályba. Az első évben sikerült is megnyerni a bajnokságot, viszont a selejtezőt elbuktuk. Nem adtam fel és végül sikerült feljutni, Albu Laci barátommal vezettük a csapatot.
Egy 2012-es Hargita Népe interjúban (Darvas Attila beszélgetett Robival), arra kérdésre, hogy miért döntött a hazatérés mellett, hiszen az első ligában nyugodtan játszhatott volna 1-2 évet, Robi a következő választ adta: „Az első ligából volt még ajánlatom a Besztercei Gloriától, de az nem volt jó anyagilag, továbbá nem érte volna meg, hogy a családomtól megint távol legyek. Éreztem, hogy a pályafutásom végén vagyok, és nem akartam a családomat még egy évre feláldozni. Ebben a korban fizikailag még megbírtam volna az első ligát, de pszichikailag már nem nagyon. Csíkszereda akkori polgármesterével korábban már volt egy tárgyalásom, és ő meggyőzött arról, hogy minél hamarabb rendet kell rakjunk a hazai labdarúgásban”.
Az igaz, hogy 2012-es hazatérésével Robi elbúcsúzott a legmagasabb szinten űzött labdarúgástól, de szinte hihetetlen, hogy az elnyűhetetlen középpályás a 2018-2019-es évet a Gyergyói Jövőnél töltötte, majd másodedzői teendők mellett még a ’21-’22-es szezonban is pályára lépett a Sepsi OSK II. színeiben a harmadosztályban. Hosszú pályafutásának titkáról így nyilatkozott egy másik interjúban: „Egész pályafutásom alatt arra törekedtem, hogy minél jobban tudjak regenerálódni, hogy a testemet a következő nap százszázalékosan tudjam használni, és tudjak edzeni” – mutatott rá. A hosszú pályafutáshoz szerinte nem kell más, mint betartani az alapszabályokat: komolyan edzeni, készülni, és profi sportolóhoz méltó életvitelt folyatni, amelynek előbb-utóbb meglesz a jutalma.
Folytatjuk!
